Debrecen város magistratusának jegyzőkönyvei 1593-1594 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár forráskiadványai 32. (Debrecen, 2000)
Bevezetés Az 1591. évben megindult, - de csak két év után nagyobb méreteket öltő, tizenöt éves háborúnak az itt közölt jegyzőkönyvekben 1593-ig nincs semmi nyoma. A nagy hadvonulások és várostromok inkább a Duna-Tisza közét és a Dunántúlt érintették. A helyzet 1594-ben változott meg. Ez év nyarán Moldván keresztül a Tisza felső folyásánál Huszt felől, az Alföld északi részét elözönlő tatár seregek Debrecen környékét is elpusztították, sőt az év folyamán Győrig is eljutottak. Erről a tatárjárásról köztörténetírásunk is kevés szóval emlékezik meg, a magistrátusi jegyzőkönyv is csupán annyit említ, hogy a város népe elfutott, "a szovátiakat és a nádudvariakat levágták, jóllehet ellenekben állottak a keresztyének, de nem vívának vélek derékképpen, csak csaták voltának, és az vitéz úrfi Balassi Ferenc is elesek" (76/1. reg.) Nem sokkal többet mondott erről a város történetének első írója Barta Boldizsár sem, aki száz évvel később már csak hagyomány alapján tudhatta, hogy a város megmenekülése sok költségbe került. A váltságdíj fizetés ténye bizonyos, de a megmenekülést inkább a szultáni athnaménak köszönhette a város, hiszen már ekkor ötven év óta a török kincstári (khasz) birtok volt. Allamjogilag ugyancsak félszázad óta már az erdélyi fejedelemséghez tartozott, a fejedelemtől kapott számos oklevél mellett éppen 1593-ban lefolytatott per is bizonyítja. Vámospércs - Szabolcs vármegyében - a tokaji, királyi végvár birtoka, az egyik jobbágy onnan Debrecenbe költözött. A visszaszerzéséért indított perben nyomatékosan ki van emelve, hogy a mezőváros az erdélyi fejedelemség része. (1593. 373/2. reg) Debrecen a XVI. század végén - a rendi társadalom szerkezetében elfoglalt helyzete miatt - jogiilag csupán mezőváros, mégis ténylegesen már rendelkezett mindazokkal a jogokkal, amelyekkel ez időben a királyi városok bíráskodási és igazgatási tekintetben élhettek. A város népét, a communitast a 66. tagú testület, az ordo senatorum (szenátorok rendje) képviseli. Kifelé és a város népe irányában ez a legfelső igazságszolgáltatási és igazgatási fórum. Első fokon ehhez lehet a pereket fellebbezni, ez erősíti meg az egész város népét érintő statútumokat. A szenátorok a város két (alsó és felső) járását képviseli, mindkét járásból 33-33 személy. Arra nincs támpontunk, hogy a szenátorok testülete milyen módon jön létre, de az nem kétséges, hogy az ott felsorolt személyek legtöbbje a város legjobb módú - mondhatni patríciusrétegéhez tartozó személy. Új év napján közülük való a két járásból az a 6-6 személy, akik az igazgatást és igazságszolgáltatást látják el, nevük esküdt bírák (jurati assesores). Ez a testület - a jegyzőkönyvbeli bejegyzés szerint - választás utján jön létre. A választás rendje szerint ezután a jegyző (publicus nótárius) következik, majd a magistratus összefoglaló névvel ellátott többi tisztségviselő. A két levéltárőrző (conservator) nemcsak a város jogait biztosító oklevelek gondozója, - némi adat utal rá -, ezidőben már a jövedelmek kezelői is voltak. A magistratust alkotó választott főtisztviselők (mindkét járásból egy-egy) a szenátorok. A város jövedelmei két forrásból származtak, a bormérésből és a vásárvámból. Az elsőnek jövedelme megoszlott a város közönsége és az alsó fokú igazgatási szervezet, a hat utca között. Ezért van két borbíró, egyik neve városházi, a másiké " az utcák rendjében". Vásárbíró is csak a szenátorok közül volt kettő, ugyanúgy mint a szegények házára és a kórházra (nosocomium) felügyelő két személy (magister hospitalis seu nosocomii). Két évvel korábban említik először a serbírákat (judices cerevisiae) szintén ketten voltak. Az nem állítható bizonyossággal - később, a XVII. században már így van -, hogy a
