Katonai tábortól a mezővárosig - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár forráskiadványai 31. (Debrecen, 1999)

Az ügy folytatását nem ismerjük, de az universitas igénye a főhadnagyi tisztség betöltésére nem először jelentkezik. Már 1641-ben Fekete Péter szoboszlói kapitány után Lenthe Bálint lett az utóda a főkapitány kinevezése alapján. De a kommunitás neki élőszóval is előadta, majd a jegyzőkönyvbe is beíratta a kapitányt illető két pontból álló határozatát, s ehhez az új kapitány is hozzá járult. A két pont egyike a bírói illetékességéről szól, de nem első embernek említi, csak a bíróság egyik tagjának mondja. Az ő feladata és kötelessége a cégéres vétket (rablás, tolvajlás) elkövetők elfogása és bíróság elé állítása. 50 Az országos törvény ezt a gyakorlatot szentesítette: mert a városok kapitányát tette meg a bírónak, ha az alatta szolgáló hajdú vitézek és a vármegyebeli nemesek között per támadt, és a hajdúvárosi lakos volt az alperes, a pert a kapitány ítélőszéke előtt kellett kezdeni. 51 Az itt tárgyalt évtizedekre a meglévő jegyzőkönyvekben két peresetet találunk, ezért a kapitányok illetve főhadnagyok által vezetett törvényszék gyakorlatára messzebbmenő következtetést nem tudunk levonni. 52 Igazgatási jellegű intézkedéseket sem találunk, ennek következtében a tanács tényleges működését még körvonalakban sem tudjuk felvázolni. Az azonban bizonyos, hogy a kommunitás befolyása növekedni látszik. De azt sem állíthatjuk bizonyossággal, hogy e névvel illetett testület az egész város népét jelentette -e, s a város népe nevezet alatt a háztelekkel bíró lakosok mellett mások is részesei voltak-e a kommunitásnak. Az is feltehető, hogy a Thököly felkelés alatt, a felsőmagyarországi főkapitány és a városok között a kapcsolat meglazulhatott és a felszabadító háború első éveiben meg is szűnhetett, s így az egyes városok autonómiája ez okból is növekedhetett. IV Várad a török elleni felszabadító háború során csak 1693-ban került vissza, de a hajdúvárosoknak a végvárvonal előtti előőrsi funkciója, - amit az 1613-i rendezés rögzített -, már 1685 telére megszűnt. Az Ónod - Tokaj Kalló - Szatmár várakra támaszkodó védővonal is elvesztette jelentőségét. A romladozó erősségekben állomásozó csekélyszámú őrség inkább a bujdosók fékentartására, mint a feltételezett török támadás kivédésére volt szánva. Tiszántúl már nem hadszíntér többé, hanem a császári hadak téli szállásolási, majd a hadszíntér ellátó területe. A hajdúság katonai erejére nincs többé szükség, sokkal inkább a pénzbeli és természetbeni adójára. A megmaradt jegyzőkönyvi feljegyzések világosan érzékeltetik, hogy maguk a hajdúvárosok is úgy érezték, hogy ezekben az években sorsuk átrendeződik. 1685- és 1686-ban a tiszántúli megyékben beszállásolt német ezredek a hajdú városokban is ott teleltek, - a korábbi igazgatási szervezetek feladata csupán az volt, hogy az ezredek hadbiztosai által követelt szolgáltatásokat behajtsák. Az utóbbi években megjelent, módszeres történeti kutatások alapján létrejött városmonográfiák sajnálatos módon elhanyagolják ennek a ténynek a hajdúvárosokra