Pósalaki János: Debrecen siralmas állapotának megvilágítása 1685-1696 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár forráskiadványai 17. (Debrecen, 1987)

A pasa azonban erre azt felelte, hogy azt nem teheti, mivel mohamedán becsületszavát adta és azok erre jöttek el. A lármázó tisztek és katonák, valamint a kapucsi pasa fokozódó dühössége miatt, a mieink dolga nem intéződött el, úgy hogy a várban a janicsárok legfőbb agájánál teljességgel áristomba kellett volna tenni őket, ha a már korábban a nagyvezírhez küldött futár visszatérése és jelentése ezt meg nem akadályozta volna. Ez hírül hozta, hogy a tatár kán fia, Galga szultán nagy tatár sereggel és a szerdár pasa (ami tábornokot vagy marsallt jelent) két másik pasával és török csapatokkal együtt Lippa várának visszafoglalása után elindult és az a szándéka, hogy Gyula felé Túrhoz, Szoboszló, Debrecen és ezen táj felé jön, és őket már Világosvárnál elhagyta. E hírre mind a pasa, mind pedig a többiek erősen megzavarodtak, félbeszakasztva a mieinkkel való vitát, mind a városunk, mind a többi alattvalójuk megvédelmezéséről kezdtek gondolkodni. Egyet — aki közülök törökül tudott — a futárok mellé adtak és a szultán elébe menesztették. A bírót pedig csauszokkal, az-az védőőrséggel hazaküldötték, hogy a várost a tatárok támadásától megvédelmezzék. Ezenközben — a tatárok, körülbelül négyszázan jöttek a váradiak számára pénzt hozó kapucsi és a másik két pasával, ezek mellett az udvari népünkön kívül nem volt más katonaság — visszatértek. Az előbb említett csauszokhoz olyanok is sokan csatlakoztak, akik nem voltak szálláscsinálás végett ide rendelve, a váradi törökök közül. Másnap azonban a váradi pasa utánuk küldött levélben megparancsolta a csauszoknak, hogy térjenek haza. A bírót néhány esküdttel — azok akár akarják, akár nem — vigyék magukkal. S ez, még azon éjszaka — bár el sem képzelhettük, sem nem tudtuk, hogy mi okból — meg is történt. A tatárok közeledését minduntalan hallva — a bíró és a védelmező csauszok hiányában, a bíró elvitele és a csauszok elvezénylése miatt — arra a gondolatra jutottunk és azt következtettük, hogy a barbárok zsákmányául és fosztogatásának vagyunk szánva és hagyva, olyan aggodalomba és zavarodottságba estünk volt, hogy senki sem volt köztünk, aki ne a halálra és javai végső pusztulására gondolt volna. A rákövetkező napon, akit Váradról a török futárral a szultánhoz küldtünk volt, visszatért és közölte velünk, hogy a török és tatár had már Várad mellett van. A pasa tehát a bírót ismét magához vitette, hogy onnan menjen a szultán üdvözlésére, hogy engedelmességével és könyörgésével megengesztelje. Talán ez vissza fogja tartani, hogy a Berettyón túli tájra es a városra ne jöjjön. Ezt meg is próbálták, de hasztalan. Jóllehet a bíró a pasának magyarul is jól beszélő titkárával és az általa kíséretül adott tolmáccsal bement a táborba, sőt a szultán elé is bocsátották, de onnan gyorsan visszaküldöttek őket az ilyen szavakkal közölt szomorú döntéssel: „Nem kellett volna az idejövetellel fárasztanod magadat, én úgy is el akarok menni hozzátok!." A bíró úr a városunk nyomorúságos állapotát megmagyarázva kérte és ebbeli szándékának megváltoztatása érdekében megmutatta neki a nagy kántól (az apjától) valamint a török császártól kapott oltalom leveleket, erre azt a választ kapta: „Ezek ugyan jók, amikor nektek adták, akkor még hívek voltatok, de most már semmit sem használnak nektek, mivel, hogy a jó útról letértetek akkor, mikor a németekhez pártoltatok!" A bíró úr mentegetett minket, mire azt a választ kapta: „Nem lehet az, hogy hozzátok el ne menjek, ugyanis a seregem messziről jön és régóta pusztaságokon menetelt. Nagyon el van csigázva, meg kell neki pihenni és erőt kell gyűjteni. Engem erre a tájra küldöttek, hogy az engedetleneket megbüntessem. Majd meglátom mit fogok tenni veletek, legyetek jó várakozással!" Ezt elvégezve, mieinket elküldötte, melléjük adta a defterdárját, azaz kincstartóját, néhány tiszttel és két zászlóalja lovassal, akik íjj és szablya mellett janicsár puskát is viseltek (ezeket szemionoknak hívják) azzal a céllal, hogy védő őreink legyenek