Pósalaki János: Debrecen siralmas állapotának megvilágítása 1685-1696 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár forráskiadványai 17. (Debrecen, 1987)

Előszó Ez a négy írás Debrecen története hét évének eseményeit tárgyalja a XVII. század utolsó évtizedéből. A két első az eseményekkel egyidejűleg keletkezett. Az elsőt közvetlenül az események után foglalta írásba a szerzője. Ez volt az alapja az 1696ban nyomtatásban megjelent emlékiratnak. A harmadikat és negyediket csak másfél évtized múlva, folyamodás formájában írta le, de mindkettő ez évekbeli viszontagságokat örökíti meg. írója mind a négynek ugyanaz a személy, nem mindennapi íráskészséggel bíró literátus ember, egy fél évszázadon állott a város szolgálatában, elébb, mint jegyző, majd szenátorként szolgálta városát. Egyike volt azoknak a bölcs és távolba látó városvezetőknek, akik a közel másfél évszázados hódoltság alatt megtanulták, hogy ezt a várost nem fegyverrel „hanem okos magaalkalmazkodással és mindenféle adómmal" tartották meg. Nagy része volt abban, hogy a felszabadító háború éveiben a hallatlan anyagi áldozatok ellenértékeként Debrecen előbb szabadalmas, (1689) majd királyi mezőváros lett (1691) és végül 1693-ban elnyerte a rendi társadalomban a negyedik rendi jogállást biztosító királyi városi szabadalomlevelét. Mint kortárs résztvevő számolt be a két hadviselő fél szorításában vergődő, falak nélküli várost ért csapásokról. A Rákóczi-szabadságharcot is átélte, mint polgár tapasztalhatta a vitézlő rend hatalmaskodását, kétszer is veszélyben forgott az élete — de nem az ellenség részéről. A szatmári béke után, a királyi diploma törvénybe iktatása körül csak háttérben tevékenykedett, de az azt követő tárgyalásokon nem mindennapi diplomáciai érzékkel sikerült a másik három rend képviselőinek a városa iránti bizalmatlanságát, sőt némely esetben rosszindulatát kivédeni. Egyenrangú tárgyalófélként mozog a bécsi udvari kancellárián és a katolikus klérus nagyjai előszobáiban. Debrecen e korszakbeli története — bár hivatalos akták bőven maradtak — elbeszélő forrásokban nem bővelkedik. Nem is szólva arról, hogy a XVII—XVIII. századforduló magyar polgárságának gondolkodásáról sem sokat tudunk. Igaz, hogy azethnikailag magyar polgárság ez időben alig több, mintamennyi a Duna—Tisza-közi „három városban", Debrecenben és két-három erdélyi városban él. Együtt sem anynyi, számban és vagyoni erőben, mint ahányat Debrecenben találnánk. Mégis nem utolsó szerencse, hogy ezek egyik képviselőjének, Dobozi István kuruckori főbírónak megmaradt a levelezése és Pósalaki János, mind városa viszontagságos történetéről, mind az attól elválaszthatatlan magánéletéről jelentékeny írásos emléket hagyott reánk. Talán nem túlozunk, ha úgy véljük, hogy élete példázza a formálódóban levő újkori magyar rendi társadalomban alakulóban levő magyar polgárság e korbeli útját.