Pósalaki János: Debrecen siralmas állapotának megvilágítása 1685-1696 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár forráskiadványai 17. (Debrecen, 1987)

engesztelődik. A summa pótlásaként elfogadja a kapott különféle élelmet. Az itt levő hat századdal a tábor elindulása után ő is elmegy. Az élelem elszállítására kirendelt igavonók legnagyobb részét elzsákmányolták. - • VII. Mikor pedig a váradi ostromzár az ellenség közelgő sokasága miatt először (1691. okt. vége) elment, a váradi pasa és a kapucsi pasa (ez az ottomán p©rta követének neve) akit a nagyvezér pénzzel és más parancsokkal odaküldött, a főbírónkat, néhány idősebb esküdttel az ide küldött törökkel éjjel Váradra vitette. Elvitelük és a török-tatár had közeledtének híre miatt olyan rémületbe és zavarodottságba estünk — azt gondolva, hogy most már a barbárok zsákmányává kell lennünk — hogy mindenki csak a halálra és az övéi végső pusztulására gondolt. Aztán pedig az említett pasa, a császára elleni pártütéssel, a régi engedelmesség megtagadásával, néhány évi adó elmaradásával és más bűnök elkövetésével vádolta, szidalmazta, zaklatta és borzasztóan fenyegette. A váradi aga és a többi tiszt, a közkatonákkal együtt (akiknek zsoldjába a mi adónk szokott járni) rendetlenül, csoportosan, botokkal, fustélyokkal, korbáccsal az utcán menőket iszonyú dühösséggel, hatalmas lármával, borzasztó szitokkal-átokkal, kegyetlen fenyegetéssel sértegették. A pasa udvarához csapatostól sereglők heves kiabálás és hasonló lármázás között azzal vádolták őket, hogy a debreceniek miatt kell nekik kínos éhséget és nagy nyomorúságot tűrni. Őket okolták, hogy közülök sokan éhen vesztek. Ha a kísérő janicsárok meg nem akadályozták volna, mint a veszett kutyák, készek lettek volna őket széjjel marcangolni. Ezen időtájt a tatár kán legnagyobb fia, akit Galga szultánnak hívnak, valamint a szerdár pasa (vagyis tábornok) két pasával mindkét részről 80 000 főnyi tatár és török sereggel Váradhoz érkezett. A váradi pasa parancsára a bírónk, a pasa titkárával, akit a pasa tolmácsul adott melléje segítségként (hogy engedelmesség mutatásával és könyörgéssel a szultánt megengesztelje, ha lehet, visszatartsa, hogy ne jöjjön hozzánk), a táborba ment. Bár a szultán elé engedték, de tüstént el is utasították ezen szultáni határozattal: „Nem kellett volna idejöveteleddel magadat fárasztanod, én úgy is hozzátok akarok menni". Erre a bíró nyomorúságos állapotunkat kifejtve, igyekezett ezt a szándékát megváltoztatni, előmutatta az atyjának, a nagy kánnak és a török császárnak oltalomlevelét. Arra ismét azt a választ kapta: „Bár ezek jó levelek és akkor adták nektek, mikor még hűségesek voltatok. De most már nem használnak nektek semmit, ugyanis a jó útról letértetek az ellenséghez való pártolással". A mentegetőző bíró úrnak ilyen határozatot mondott: „Nem lehet az, hogy el ne menjek hozzátok. A seregem messzi földről és régóta pusztaságokon jővén, kifáradott, szükséges, hogy megpihenjen és magát megújítsa. E tájra engem azért küldöttek, hogy az engedetleneket megbüntessem. Ott majd meglátom, mit cselekszem veletek". Miután ezeket elvégezték, a mieinket a szultán defterdája (vagyis kincstartója) kíséretében néhány tiszttel (akiket murzának hívnak) és két zászló, szablya és íj mellett hosszú puskával is felfegyverzett tatár lovassal (ezek neve szemion), elbocsátotta, azon szín alatt, hogy védőőrségünk legyen a portyázó tatárok ellen. A bírónk ezzel a szomorú döntéssel és utasítással a társaival és a tatár kísérettel megterhelve hazajött. Az említett kincstartó pedig megérkezett, evett, a bíróval és szenátorokkal néhány előkelőbbet magához hívatott. Az ura nevében és részéről előadta, hogyha békében meg akarnak maradni, a had általi megszállást és a végső pusztulást el akarjuk kerülni, vonakodás és késedelem nélkül kötelesek vagyunk a szultánnak készpénzben tízezer dukátot fizetni. Engedetlenség esetén az elhatározta, hogy egész seregével bejön a városba, egész télen nálunk marad, minden javainkat prédára engedi, eltávozásakor sok igavonó barommal a lakosokat rabságba viszi. Mikor ennek a híre városszerte elterjedt, kimondhatatlan az, milyen búsulás és félelem fogta el a lakosok szívét.