Debreceni vagyonleltárak 1717-1848 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár forráskiadványai 9. (Debrecen, 1984)

Bevezetés

fodorító asztalból állott (10. sz.). Tehát lényegében olyan szerszámokkal dolgozott, ami minden jómódú polgár portáján megtalálható volt. Az egyediség határát alig lépi túl a forrásközleményünkben a kereskedők leltára is. A bolt a kereskedő műhelye. Keresztesy Pál boltjának a leltára is azt sugallja (13/4. sz.), hogy az osztályleveleknek a kereskedő társadalommal foglalkozó kutatók számára is van mondanivalójuk: a maradék bolti portékák mennyisége és összetétele is sok mindenről árulkodik. Különösen gazdag és sokrétű anyaggal szolgálnak a leltárak a debreceni viszonylatban két legfontosabb piacon értékesíthető agrártermékről, a borról és az állatállományról. Ezek is olyan pontjai az osztályleveleknek, amelyeket a végrendeletek sem hagytak figyelmen kívül, de azokban csak sommás megfogalmazást nyertek, alig fordult elő, hogy pontos mennyiségeket közöltek volna. A leltár jellegének megfelelően az osztálylevelek ilyen vonatkozásokban is pontosak és részletező többletet nyújtanak. A debreceniek boruknak csak egyik részét termelték saját szükségletükre, jelentős mennyiséget pedig áruba bocsátottak. Az inventáriumok azt mutatják, hogy a borból bőven jutott a piacra. Sasi Istvánné Komáromi Judit 30 kapás kólyi szőlőjében 1840-ben 50 cseber, azaz 2120 liter bor termett (2. sz.). Simonffy Sámuelné pincéjében 1827-ben 2—4 évjáratú bor is nagy mennyiségben sorjázott a hordókban: 8734 liter hegyi bora mellett 8148 liter kerti borát is leltározták, összesen mintegy 2509 váltóforint értékben. Valóságos kis vagyon volt ez a bormennyiség, hiszen az értéke 12 kapás kerti szőlő árának felelt meg, vagy 10 nyilas, azaz 50 holdat meghaladó váltott szántóföld váltságdíjával vetekedett (8/5. sz.). Ez a néhány adat is mutatja, hogy a debreceniek bortermelésének és értékesítésének feltárása milyen fontos feladata lenne a történetírásnak, s ehhez az osztálylevelek is komoly fogódzókat tudnak nyújtani. Ez idő szerint ugyanis csak bizonytalan kontúrjait sejtjük a debreceni polgárok szőlőgazdálkodásának. A borhoz hasonlóan sokat pénzeltek az egykorúak az állatból is. Az állattenyésztésben még mindig az extenzív jelleg dominált, de a belterjes vonások is jól érzékelhetők. Különösen a szarvasmarha tenyésztése virult, a lovakat inkább igaerőként használták. Több esetben egy-egy polgár marhaállománya kisebb csordával vagy gulyával felért. Sasi Istvánnénak 18 lova mellett 38 gulyabeli marhája járta a pusztát (2. sz.), Szűcs Istvánnak 83 számos marhája legelt Ohaton, de a szepesi tanyáján is voltak jószágai (12/1. sz.), a Harsányi testvérek 136 szarvasmarhát örököltek az apjuktól (16. sz.). Ez utóbbit testvérek között is 8 ezer váltóforintra értékelték, s ugyanakkor a Péter fia utcán levő kőházukat 4 ezer váltóforintban számolták el. Azt látjuk tehát, hogy az utóbbi esetben a Harsányiak tulajdonában bármikor piacra hajtható jószág formájában két derekas városi házzal felérő jószágállomány összpontosult. A fentiekből világosan következik, hogy a debreceni polgárok kezén komoly összegek fordultak meg. Ennek a kérdésnek az összegező rendszerezése is kutatóra vár. A tőkeképződést a végrendeletek csak sejtették, ritkán fedték fel teljes egészében. Az osztálylevelekből viszont sokat megtudhatunk a tőke volumenéről, forgatásának az irányairól is. A rendelkezésünkre álló leltárakból úgy tűnik — s ezt a végrendeletek vallomásai is megerősítik —, hogy a cívisek a pénzüket főként állatgyarapításra, szőlő- és házvételre fordították. Sasi Istvánné Komáromi Juliánná már korábban idézett 14 lóból és 38 szarvasmarhából álló jószágállományát teljes egészében férjével együtt szerezte (2. sz.). Tikos János a 30 kapás kólyi szőlőjének egy részét maga vásárolta, miként