Debreceni vagyonleltárak 1717-1848 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár forráskiadványai 9. (Debrecen, 1984)

Bevezetés

Feltűnő viszont, hogy a városlakó nemesek külső nemesi birtokairól egyetlen osztálylevélben sem esett szó, sőt másféle leltár sem maradt fent róluk. Ennek nem tudjuk az okát megmagyarázni, esetleg arra lehet gondolni, hogy azok a nemesi megyék tilalmazták, ahol a birtoktestek feküdtek, mert a polgárok illetéktelen beavatkozásának tekintették. A külső nemesi birtokokról csupán a végrendeletek emlékeztek meg, de ezek is csak nagy kontúrokban (a birtok eredete, hozzávetőleges nagysága, hasznosításának a módja). A végrendeletek ilyen jellegű forrásértékére kiadványunk előző számában már felhívtuk a figyelmet. Általános ismérve volt az osztályleveleknek és egyéb vagyonleltáraknak az is, hogy valamennyi jómódú polgártól származott. Az Írásbeli végrendelkezés gyakorlata — amint azt az előző kötetben láttuk — a szegényeknél is elterjedt, sőt polgárjoghoz sem kötötték. A kisebb vagyonúak hatósági segítség igénylése nélkül örökítették javaikat, s egyszerűen nem tartották szükségesnek a leltározást. Ugyanakkor azt is világosan kell látnunk, hogy a vagyonogok közül sem minden család folyamodott osztálylevélért a tanácshoz. Ahogyan a végrendelkezés a hagyományozó önkéntes elhatározásán múlott, osztályleveleket is az örökösök külön kérelmezésére készítettek. Mindezekből viszont szükségszerűen következik, hogy a városi társadalom statisztikai értékű, teljes keresztmetszetű vizsgálatára a végrendeletek és osztálylevelek együttesen sem alkalmasak, nagyon is rászorulnak a társiratok segítségére. Másrészről Viszont — s erről még alább szólni kívánunk — nélkülözésükkel a történetírás nagyon fontos forrásáról mondana le. A vagyonleltáraknak és osztályleveleknek — eltérően a végrendeletektől — nem alakult ki egységes, zárt formularendszere. Mélységszintjük és terjedelmük is nagy eltérést mutatnak. Esetenként megelégedtek a vagyon főbb tételeinek címszószerű felsorolásával, máskor viszont a városi és a tanyai ház méreteit, épületelemeit is feltüntették, esetenként a szőlőtőkéket is megszámolták a kertekben és a promontóriumokon, sőt olykor még a konyhai felszerelést is részletezték a leltárakban. Ezzel a következetlen eljárással magyarázható, hogy Kiss András ingó és ingatlan vagyonát egyetlen oldal terjedelemben leltározták (11. sz.), de SimonfFy Sámuel főbíró özvegyének többoldalas összegező inventáriumához 12 db mellékletet is csatoltak (8—8/8. sz.). Az osztálylevelek olyan szempontból is eltérő jellegűek, hogy egyik típusa pusztán a vagyon leltározását tartalmazza, míg a másik az örökség családtagonként való szétparcellázását is feladatának tekinti. Az azonban közös jellemzője volt a két típusnak, hogy a vagyontárgyakat többnyire folyóáron pénzben is megbecsülte (aestimatio), sőt olykor — ha eladásra került a sor — a tényleges eladási árat is feltüntette. Az ilyen kettős értéket — becsült és tényleges ár — tartalmazó inventáriumokból világosan látszik, hogy a becsüsök nagy hozzáértéssel látták el a munkájukat: a két érték gyakran fedte egymást vagy minimális eltérést mutatott. Előfordult azonban, hogy a leltározók — nyilván az örökösök igényének megfelelően — az árazástól eltekintettek, s megelégedtek a vagyontárgyak írásbeli rögzítésével, s a becslést valószínűleg maguk végezték el. A fentiekből egyértelműen következtethető, hogy a kései feudalizmusban a végrendeletek mellett a vagyonleltárak a legobjektívebb forrástípusok közé sorolhatók, A vagyontárgyakat mindig kétoldalú ellenőrzés mellett vették számba: a hatósági leltározást az örökösök mindenre kiterjedő figyelme is követte. Minthogy ekkor még a törvények és a városi statútumok az örökösö-