Debreceni végrendeletek 1595-1847 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár forráskiadványai 8. (Debrecen, 1983)

Bevezetés

vagyoni élvonalába kerültek, számarányukhoz képest több végrendeletet hagytak hátra, mint a többi cívis. Az Adattárban közölt végrendeletek száma is tükrözi ezt az arányt. E sajátos réteg vizsgálatának, különösen külső vagyoni viszonyainak regisztrálásához a végrendeletek nélkülözhetetlen források. Valójában nincs is másik olyan forrástípus, amelyik a városlakó nemesek külső tulajdonviszonyairól a testamentumhoz hasonló megbízhatósággal vallana. Nem vetekedhet vele az insurrectionalis összeírás sem. Ebből a szempontból tehát kiemelkedő jelentősége van. Nem részletes leltárak ezek sem, de legalább megnevezik a városlakó nemesek külső birtoktesteit helység, gyakran területi nagyság és olykor művelési ág szerint. Emellett tanúságot szolgáltatnak a töredéktelkekre szorult nemesek vándorlási irányaira is. A közölt végrendeletekből is kiderül, hogy Debrecen nemcsak a vele közvetlen szomszédos megyékből, hanem az ország távolabbi vidékeiről is vonzotta a nemeseket. Az 1767-ben Győr városából Debrecenbe költözött Csapó Józsefnek Győr, Fehér és Tolna vármegyékben maradt „némely possessiokban való" porciója (23. sz. végr.). Vadászi László a Borsod vármegyei Borsod községben, az Abauj megyei Bakta helységben és a Szabolcs megyei Sáp nevezetű faluban levő nemesi birtoktesteiről írt az 1805-ben kelt végrendeletében (30. sz. végr.). E beköltözött nemesek között szinte ritkaság számba ment, hogy nem volt szőlőbirtokuk, különösen az Érmelléken. A szőlőföldeket rendszeresen maguk művelték, míg a szántókat jobbára vidéken maradt rokonaik gondjaira bízták, csekély árenda ellenében vagy éppen ingyenes használatra. Ezek a tulajdonjogi viszonyok természetesen erősítgették az otthonmaradottak és a városba költöző nemesek között a rokoni szálakat s az örökléseknél kölcsönösen számon tartották egymást (10., 21., 23., 30. sz. végr.). Az ingatlanok mellett a vagyon szerves része a készpénz is. Feltűnő, hogy a végrendeletek alig ejtenek szót pénzfelhalmozásról. Ez így aligha felel meg a valóságnak. Bizonyára arra kell gondolnunk, hogy a debreceniek pénzjövedelmüket igyekeztek minél előbb ingatlanokba fektetni s erre - közvetve vagy közvetlenül — számtalan végrendelet is utal. Ház-, szőlővásárlás, illetve -építés szerepelt a leggyakrabban a beruházások között. A pénz kamatokra való kihelyezéséről is többször olvashatunk a végrendeletekben, ez azonban általában ritkábban fordult elő és alacsonyabb összegek is voltak (10., 13., 18. sz. végr.). Diószegi Sámuel 1716-ból származó hitelezése kiugró értéket képvisel: 20 657 Ft vagyonértékéből 3327 Ft-ot, összvagyona 16 százalékát adta ki kamatozó tőkeként különböző debreceni lakosoknak és saját közvetlen családtagjainak (4. sz. végr.). A végrendeletekből pontosan követhetők a vagyonszerzés, -építés és -örökítés összetevői, meghatározói és folyamata is. Ezek megint olyan vonásai a végrendeleteknek, amelyeket más forrásokkal aligha lehetne helyettesíteni. A vagyonszerzésnek két útja-módja volt: öröklés és vásárlás. Az öröklött vagyont is aszerint különböztették meg „avitica materno"-nak vagy „avitica „paterno"-nak, hogy anyai vagy apai ágról történt az öröklés. A család mindig pontosan számontartotta a vagyonban az örökölt részt, az ingatlant, az ingóságot és a készpénzt egyaránt. Hatvani István gondosan leírta végrendeletében, hogy felesége révén Debrecenben a Mester utcai kerti szőlőt, a Hatvan utcai 2 nyilas szőlőt, a Péterfia utcán a 3 malmot, Csatáron pedig a 2 darab szőlőt örökölte (17. sz. végr.). Dömsödi György özvegye Komáromi Julianna 1788-ban hasonlóképpen szépen rendszerezve közölte az utódokkal, hogy a Csapó utcai kőházat, a Köntös-kertbeli 11 kapa szőlőt és a contractusokon kintlevő készpénzt tekinthetik apai örökségnek, a Bihar megyei jan-