Debreceni végrendeletek 1595-1847 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár forráskiadványai 8. (Debrecen, 1983)

Bevezetés

lási részeket viszont csak elvétve rövidítettük, s ezt pontozással jeleztük. A teljes szöveg illusztrálására Eszenyi István 1737. évi végrendeletét közöljük (9. sz. végr.). A nemesi eredetű végrendelkező családokról rövid tájékoztatást Herpay Gábor: Nemes családok Debrecenben. Debrecen, 1925 című művéből nyerhet az olvasó. Más vonatkozó családtörténeti irodalomról a jegyzetanyag nyújt támpontokat. Már most jelezni kell azonban, hogy a családok többségéről ilyen jellegű információkkal nem rendelkezünk. A város utcarendszerét, kertjeit és határrészeit a Rácz István szerk.: Debrecen története 2. k. Debrecen, 1981 című kiadványhoz mellékelt térképek szemléltetik. A kutatás a végrendeletek forráslehetőségeit ezidáig a kelleténél kevesebb figyelemre méltatta,

10 s ez a megállapítás érvényes Debrecenre is. Helyenként és esetenként csak illusztrációs adalékként használt fel belőlük néhányat a tudományos feltárás. Pedig aligha szükséges bizonygatni, hogy a végrendelet interdiszciplináris forrástípus, amely a történetírás, az egyház

( iskola-, jogtörténet és a néprajztudomány számára egyaránt fontos fogódzókat nyújthat az általános tendenciák felfedésére és egyes családokra is. A szociológiai igényű s mélyfúrásjellegű mikrcvizsgálatok úgyszólván nélkülözhetetlen adatbázisa. Emellett arra a fontos vonására is rá kell mutatnunk, hogy a feudális korban egyik legobjektívebb forrástípus: a végrendelkezők és az örökösök egyaránt a valóságos vagyoni helyzet feltárására törekedtek, » semmi olyan körülmény nem befolyásolta a testamentum készítőjét, ami a legkisebb vagyontárgy eltagadását is indokolta volna. Az aztán más kérdés — erre még egyéb összefügésben alább utalunk is —, hogy nem lehet teljes és — főleg — pontos vagyonleltárnak tekinteni. A végrendeletek tulajdonképpen 4 fontos kérdésre adnak feleletet: kik. miért, hogyan és miről mondják el „utolsó rendeléseiket". Ebből az első három látszólag formai, eljárási kérdés, valójában azonban ezek a megnyilatkozások is fontosak a történetírás számára. Azt persze természetesnek kell tartanunk, hogy a szaktudomány érdeklődése elsősorban a „miről" kérdésre keresi a választ. Debrecenben - ezt tükrözik a közölt végrendeletek is - a város valamennyi lakosa végrendelkezhetett, tekintet nélkül arra, hogy volt-e polgárjoga vagy sem. Igaz, hogy a fennmaradt végrendeletek döntő többsége cívisektől származik, de olykor-olykor hóstáti (31. sz. végr.), szolgalegény (6. sz. végr.) és lakó (32. sz. végr.) is akadt a testamentum tevők között. Ez pedig feltétlenül a végrendelkezési jog általános érvényét mutatja. Nem lehet azonban eléggé hangsúlyozni, hogy a városlakók számára ez csak lehetőség volt s korántsem előírt kötelesség. A végrendelkezés okát maguk az örökhagyók indokolták. Legtöbben idős korukra, hanyatló egészségi állapotukra hivatkoztak. „Már elhanyatlott idomhoz képest}, tudván az emberi sorsnak múlandóságát s életem véginek is közelítését" indoklással kezdte a végrendeletét 1704-ben Komáromi István özvegye (3. sz. végr.). 10 Nagyobb igényű monográfiaként és forrás publikációként ebből a műfajból ma is csak Tárkány Szűcs Ernő: Vásárhelyi testamentumok. Bp. 1961 c. munkáját tarthatjuk számon. — A végrendeletek fontosságára sokan utaltak, többek között Solymosi László: Középkori végrendeleteink forrás értékéről. Tiszatáj. 1974. 26-29., Uő.: A helytörténet fontosabb középkori forrásainak kutatása és hasznosítása. Történelmi Szemle, 1976. 133-136. I.