A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 30. 2004-2005 (Debrecen, 2005)
Tanulmányok - Szendiné Orvos Erzsébet: Debrecen 1604-ben
42 Szendiné Orvos Erzsébet: Debrecen 1604-ben ban 15 dénár adót fizet, a leggazdagabb akár 100-600 forintot is, de általában 25-125 forintot. A város nemzetiségi összetételét tekintve igen egységes képet mutatott: a legmagyarabb város a korszakban. Lehet, hogy ez a megállapítás kicsit túloz, de az biztos, hogy még a 19.sz. derekán is alig 2-3%-ot tesz ki a nemzetiségi, főleg német és tót lakosság. A város ugyanis sem a török hódoltság elöl menekülő, sem később, a Mária Terézia korában bevándorló külföldi telepeseket nem engedte be a falai közé. S ezt nem nemzetiségellenes szemléletből tette, hanem gazdasági és vallási okokból. Féltette egyrészt agrárgazdaságát (ha feltörik a pusztai legelőket a marhatartást és kereskedelmet veszélyeztette volna) másrészt a vallási egységet (a reformáció központja volt ekkor Debrecen). Jorjosz Sztavriász görög kereskedő letelepedése ellen is a debreceni kereskedelem védelme miatt tiltakozik a bíró. Kultúra Debrecen mai képe nagy vonalakban a vizsgált időszakban alakult ki. A XV.sz. végére a mai belvárost körülfutó vonalon belül megtelepültek az összes mai főbb utcák. A XVI. sz. folyamán ezeknek az utcáknak házsoraik közé orsó alakban egy- egy házsor ékelődött. A város két kerületének legfontosabb utcái: az alsójárásban Cegléd, Varga, Várad, Szent Miklós, Piac és Német utca; a felsőben Hatvan, Mester, Péterfia Jakab, Csapó, Új és Csemete utcák. Kőfala soha nem volt Debrecennek, hiszen nem volt megfelelő építőanyaga: csak fájuk, agyagsárjuk és nádjuk volt, így sánccal és árokkal vették körül a várost. A sánc sövénykerítése és a földhányás tüskés gallya komoly védelmet nem adott a török hódoltság zavaros viszonyai között. Kijutni a városból ekkor hét kapun lehetett, a Péterfia Jakab, a Csapó, a Várad, a Szent Miklós, Szent Anna, Hatvan és mester utcák végén. A 15 éves háború alatt a környék falvai elnéptelenedtek, Debrecen pedig tovább gyarapodott. így foglalták be a sáncba Belsőboldogfalvát ( Szentlászlófalva és Szentmihályfalva már korábban Debrecen része volt) és a menekülők által megszállt délnyugati részt. A Tiszántúl legnagyobb népességű gazdasági, kulturális központjának külső képe azonban egyáltalán nem volt városiasnak mondható: alacsony', nádfedeles, vályogból rakott, vagy fonott sövényfalu sártapaszos házak jellemezték, ahol az utcák nyáron porosak, télen sárosak voltak, s legnagyobb utcáján, a Piac utcán is fapalló, vagy fahíd vezetett a Szent András templomtól a Cegléd utcáig, hogy a szekerek bele ne fulladjanak a sártengerbe. Egy német utazó egyenesen rondának találta Debrecent, ahol az alacsony házak majd a földbe süllyednek, és a templom körül levők kivételével mind náddal fedték.25 Nagyobb szabású épület csak a Városháza, a Kollégium és a Szent András templom volt. A városháza (domus senatoria) a Tar család épületéből, a fehér házból alakult ki, mely még 1527-ben kolostor volt, s innen egykori jelzője, a régi kolostor. A Kollégium is eredetileg kolostor volt, 1604- ben nem annyira impozáns, sokat bővült és változott az idők folyamán. A Szent András templom 1564-ben leégett, s 64 évig állt romos állapotban, s csak 1628-ra építették újjá. 1802-ben a nagy tűzvészben pusztult el. Magánházak közül híresebb 25 Szamota István: Régi utazások Magyarországon és a Balkán félszigeten. Bp. 1891.427- 428.
