A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 30. 2004-2005 (Debrecen, 2005)
Tanulmányok - Antal Tamás: Az esküdtszékek reorganizációja (1896-1900), különös tekintettel Debrecenre
az ilyen esküdtet a vádló és a védő beszédei nem tévesztik meg annyira, mint a városlakókat, mert “helyesebb a judiciuma a parasztnak”. Ráadásul a földművelő esküdt ebbéli mivoltát megtisztelőbbnek érzi, mint a városi polgár. Lelkiismeretes és nem önfejű, s nem kapható szenzációs felmentésekre. “A független földbirtokos és a művelt iparos mellé oda kell állítani az értelmes parasztot is. Akkor lesz egészséges a bíráskodás levegője”. Az angolok is mondják: good and loyal man of the county!39 Edvi Illés Károly legnagyobb hibának azt tartotta, hogy a Kúria nem rendelkezett az eljárásban azon jogosítványokkal, amelyekkel a törvényszék igen a helytelennek tartott esküdtszéki határozattal szemben. Zsitvay Leó a rossz tárgyalásvezetésben jelölte meg a fő bajt. Továbbá a semmisségi panasz azonnali bejelentésének kötelezettségét is vitatta: ha nem nyomban kellene nyilatkoznia a védelemnek és a terheltnek, akkor kevesebb volna az alaptalan semmisségi panaszok száma.40 Az esküdtszék elleni támadás szakmai tetőpontját azonban Vargha Ferenc koronaiigyész-helyettes 1905-ben közzétett cikksorozata jelentette. Abból indult ki, hogy a jó bírótól három aranytulajdonság kívántatik meg: a jogászi tudás, a kellő pszichikai és logikai képesség és végül az, hogy a meghozott ítélet technikájánál fogva alkalmas legyen a felülvizsgálatra. Ami a laikus elem jogászi tudását illeti, abban már a franciák sem bíztak, amikor 1791-ben bevezették az esküdtbíráskodást. Ez az oka annak, hogy csak a ténykérdés megítélését bízták az esküdtekre, a jogkérdésben a szaktanács döntött. Ezzel szemben az osztrák és a német modelleket követő perrendtartásunk természetességgel utalta a jwy hatáskörébe mind a tény-, mind a jogkérdést. Vargha a bíráskodásban azonban mindenütt a szakszerűséget követelte, szemben azokkal, akik ezt veszedelmesnek tartották. Végül oda konkludált, hogy “ez az intézmény a kultúr-ember minden alkotásával, s társadalmi berendezkedésével s azok psychologiájával homlok egyenest ellenkezik”.41 A koronaiigyész-helyettes arra a kérdésre: vajon jobbá tette-e az igazságszolgáltatást az esküdtbíráskodás, határozottan nemmel felelt. Szerinte a jogban való jártasság, a szakszerűség sine qua non-ja a bíró jellemének, s ezt bizonyítja az 1874. évi XXXIV. te. is, amikor a zugírászatnál a szakszerűség hiányát büntetőjogi szankcióval értékeli. “Az állam közérdekű ügyekben csak a szakképzett elemeket engedi érvényesülni s a charlatanokat és dilettánsokat a küzdőtérről kiszorítja.” Majd folytatta: “túlzás nélkül állíthatom, hogy egyedül a bíráskodás az, ahonnan nemcsak nincs száműzve a dilettantismus, hanem ellenkezőleg, az állam pénzbírság terhe alatt szorítja az ahhoz nem értő polgárokat a bíráskodásban való részvételre.” Az ilyen bíró ráadásul nem is tartozik felelősséggel határozatáért, mi több: az ítélet perjogi aritmetikai szabályai miatt még csak nem is bírálhatja felül a Kúria. Vargha Jhering nyomán felhívta a figyelmet arra, hogy az ítélkezés speciális gondolkodásmódot igényel, amelyet a hivatásos bíró is gyakorlattal sajátíthat el: ezzel a törvény iránti engedelmesség nála szokássá válik. Ilyen praxisra azonban az esküdt nem tehet szert. Azt az érvet sem fogadhatta el, hogy az esküdtbíráskodás terjeszti a jogi ismeretet az állampolgárok között: “ha az esküdtszéki intézményből a 204 _______________ Antal Tamás: Az esküdtszékek reorganizációja... 34 Kármán Elemér: Néhány szó a paraszt-esküdtekről. JK 1904. március 25. (13. szám) 106— 107. p. 40 Az esküdtbírósági rendszer hiányairól, i.m. 81. p. 41 Vargha Ferenc: Az esküdtszék. I. JK 1905. március 31. (13. szám) 105-106. p.
