A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 29. 2002-2003 (Debrecen, 2003)
Tanulmányok - Kun Enikő: "Mutogattya Isten haragját" - Adalékok az 1739/40-es debreceni pestis történetéhez
83 tanács utasításai alapján, ezért a Commisariusok különböző élelmiszereket jutattak el a “bezáratottaknak.” Általában búzát, kenyeret, szalonnát, lencsét, tojást, káposztát, sajtot vagy sót kaptak: pl. Nagyházi Sámuelné egy darab sajtot, Nagy László egy kosár búzát stb.67 Egy tanácsi határozat kimondta: “Hogyha olly szegények találtatnának, az inficiált és bezárt, hogy magok magukat nem táplálásának....pénzt vagy a Váróstul valami pénzbeli segítséget Vennének élelmekre azokrul számot adgyanak, könyvben írván kitül, mikor menyit vesznek.”68fgy a Commisariusoknak kötelessége volt, hogy pontosan rögzítsék: mikor, kitől és mennyi pénzbeli felajánlást kapott a város. A feljegyzések szerint - az 1739 /40-es járványt tekintve - az utolsó pesti- ses halálozás 1740. január 30-án történt: Oláh István uram leánya, Sófia mirigyhalál következében hunyt el.69 A vész elmúltával, 1740. április 11-én gróf Károlyi Sándor egészségesnek nyilvánította Debrecent. 1742. nyarán azonban ismét veszélyessé vált a helyzet.70 1742. augusztus 8-án kénytelenek voltak a város kapuit - kettő kivételével - bezáratni. 1742. november 14-én kelt levelében Maróthi György a következőkről számol be: “A pestis a környéken megint mindenfelé megerősödött, s szinte akkora erővel pusztít, mint előbbi években .....A mi városunkban abból a házból, amelyben először felütötte a fejét, nem egészen öt hét alatt tizennégy embert vittek ki. Most mikor ezeket írom, kb. húsz házat vettek zár alá, ahogy mondják, bár némelyiket csak a gyanú miatt, de ez sem súlyos, mert az említett házon kívül sehol sem fordult elő annyi haláleset, s eddig még összesen 25 vagy 26 személy halt meg pestisben.”71 Az emberek ugyanazt a hibát követték el, mint mindig: nem tartották távol magukat a fertőzöttektől, és mivel Debrecen környékén nem múlt el a pestis veszély, ezért minden percben várható volt egy újabb járvány kitörése. Pozitívumként értékelhető viszont, hogy ekkor már az emberek többsége nem volt fatalista és tudták, hogy ez nem Isten büntetése rájuk, “hanem Pestisekh társalkodása által és az az oka, hogy a mostani természet szerint való pestis a midőn valamelly országba vagy Városba avagy Faluba esik, egyszersmind őket el nem borittya, hanem lassan lassan terjed és nevelkedik...”72 1743 végére - 1744 elejére a pestisjárvány (elsősorban a tüdőpestis) visz- szahúzódott, ezt követően már nem okozott olyan nagy pusztítást és nem fejlődött országos méretűvé. Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve XXIX 67HBML. IV. a. 1011/dd. 1 csomó 1712-1831 1. csomó 1712-1831 “HBML. IV. A. 1011/dd. 1 csomó 1712-1831 I. csomó 1712-1831 m Éble G.: i.m. 466. oldal 70 Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek IV. kötet Bp., 1931. 127. 323. pont 71 Tóth Béla: Maróthi György az 1739-43. évi debreceni pestisről. A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1972. (szerkeszti: Gazda László) Debrecen, 1972. 494. 72HBML. IV. A. 1011/dd. 1 csomó 1712-1831
