A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 29. 2002-2003 (Debrecen, 2003)
Tanulmányok - Kun Enikő: "Mutogattya Isten haragját" - Adalékok az 1739/40-es debreceni pestis történetéhez
örökös kicsapattatásának büntetése alatt.” A bejelentést minden esetben kivizsgálás követte. A pestis terjedésének megakadályozása, visszaszorítása végett szigorú szabályzásokat vezettek be a temetéseknél. A pestilentiális borbély papírt állított ki arról, hogy ki, melyik utcában, melyik tizedben, micsoda nyavalyában hunyt el. Ezt átadta a Gazda Commisariusnak, aki ezután szólt a temető embereknek, akik a holtak szállítást, hantolást végezték. Miután ezeket elintézte, maga is feljegyezte, hogy kit, mikor és melyik temetőben temették el. Ha a temető emberek közül valaki meghalt, akkor rögtön tettek mást a helyére. A halottak szállítási tarifája több tényező függvénye volt, aszerint, hogy gyermekről, ifjúról vagy öregekről volt-e szó, továbbá szekéren vitték-e vagy anélkül. A holttestet megpróbálták ügy a szekérre helyezni, hogy közben közvetlenül a testtel ne érintkezzenek, és egy arra kijelölt temetőbe elszállítani. Ott azonnal elföldelték a halottat. A tanács utasítása szerint, minden sírnak, olyan mélynek kellett lennie, hogy a koporsóra felálló sírásó kinyújtott keze ne látszódjék ki a gödörből. Ettől sokkal biztosabb megoldás volt a halottak elégetése.54 A temetést olyan napszakban végezték, amikor kevesebb volt a mozgás az utcákon, pl. kora reggel, este, vagy amikor az emberek a templomban tartózkodtak. Ezekre az óvintézkedésekre, azért volt nagy szükség, hogy megakadályozzák az egészségesek keveredését az infectusokkal. A szekereket minden alkalommal fegyveres strázsák kísérték. Az 1739. május 14-én kelt tanácsi utasítása szerint: “Soha ne temetessenek fegyveres strázsáik nélkül, á kik közül vegyenek fel annyit á ki elégséges, kikkel vigyáztassa- nak szorgalmatosán.”55 A rend fenntartása komoly gondokat okozott. A lakosság hisztérikusan és agresszíven viselkedett, ezért állandósultak az összecsapások. Többen panasszal éltek a temető emberekkel szembe, mert a temető felé igyekezve a koporsókkal megálltak, ráültek, dohányoztak rajtuk illetve szitkozódtak.56 1739. június 2-án a magistratus zavargásokról tájékoztatta a kancelláriát. Vig Mátyás nevezetű mészárosnak a fia és a leánya meghalt pestisben, de az apa nem engedte a járvány szolgáknak, hogy gyermekeit elvigyék és a kijelölt pestises temetőben eltemessék, hanem otthon az udvaron kívánta elföldelni őket ismerősök segítségével. A nép Vig háza előtt összegyűlt és a mészáros mellé állva, a strázsákat elüldözte. Hasonló események zajlottak le Bodoki Dávid és Erdélyi Mihály háza előtt is. A lakosság iszonyatosan utálta a járványszolgákat (vespillones) és a legalávalóbb, leghitványabb embereknek tartotta őket; “..a városi tanács sem tagadja, hogy csakugyan azok, de azért mégis örül, hogy legalább négy embert talált az egész városban, kik ezt a szomorú foglalkozást vállalták”-írj a Magyary-Kossa Gyula.57 A feldühödött emberek gyakran erőszakkal berontottak a fertőzött házakba és a törvényi tiltás ellenére magukkal vitték a halottakat, s közben az őrszemeket halállal fenyegették. Ezután, félve a rájuk váró büntetéstől, elmenekültek. A csetepatékat legtöbbször az váltotta ki, hogy a fertőzöttek is ki akarták kísérni halottaikat 80________________________________Kun Enikő: „Mutogattya Isten haragját”... 54 Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek IV. kötet Bp., 1931. 1 OS-109. 280. pont 55HBML. IV. A. 1011/dd. 1. csomó 1712-1831 56 Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek IV. kötet Bp„ 1931. 109. 280. pont 57 Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek II. kötet Bp., 1931. 153.
