A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 29. 2002-2003 (Debrecen, 2003)
Tanulmányok - Papp Klára: A bihari Csáky birtokok gazdálkodása a XVII. században
52 A kalmár bolton kívüli kis boltok bérlete megmaradt, az „oda való lakos kalmár asszonyoknak” változatlan összegét két részletben kellett fizetniük.28 Parniczky Mihály udvarbíró feltehetően túlságosan nagy buzgalommal végezte feladatát, ami az irányítása alá tartozó területen sok panaszt okozott. Ezért a panaszáradat már a birtokos családnak is kellemetlen lehetett, mert 1752-ben hozzájárult, hogy Margittán a vármegye képviselőjének jelenlétében húsz személytől tanuvallomási jegyzőkönyvet vegyenek fel.29 A feltett kérdések az udvarbíró túlkapásai felől érdeklődtek. A vallomástevők igazolták, hogy a nagyarányú elköltözéseknek köze lehetett az udvarbíró személyéhez. Kornis György bükiben lakó nemes szerint a távozni kívánók örökös jobbágyok akik „nem győzik az igát”. A nemesi vallomástevők indulatát indokolhatta az a Parniczkynek tulajdonított kijelentés, miszerint „nem bánnya, ha mind el is mennek Margittárul a nemes emberek....mivel svábokat hoz helettek.”30 Vádolták az udvarbírót azzal is, hogy a margittai hetivásárban minden csekélységért vámot szedet az asszonyokon, de délután már „sémit sem végez, mivel ilyenkor ittas eő kegyelme”. A legtöbb problémát az állatok legeltetése vetette fel. A birtokos család által kijelölt ún. tilalmas legeltető helyeket sokan - különösen a helybeli nemesítést elnyert személyek - nem akarták figyelembe venni, ami miatt az udvarbíró, saját bevallása szerint 28 forint értékű puskaport lövöldöztetett el.31 1753-ban pl. a dizséri Bratuj Jánossal, aki „Mlgos Földes Urak Tisztje bérek nélkül legeltetett a Dizséri Makkos Erdőkön” kötött olyan megállapodást,32 hogy „ezentúl ...a meghatározott bért meg fogja fizetni”. Egy 1754 februárjából fennmaradt tanuvallomási jegyzőkönyv33 szerint a dizséri sertések után „mindenkor csak a Csáky családnak és az ott lakó Kovács Mihálynak” dézsmáltak, ám a szúnyogéi közbirtokosok változtatni kívántak a kialakult gyakorlaton. Péchy Sándor, Mihály és István, Keczeli György, valamint Bossányi Ferenc és János ellenlépésre szánták el magukat Papp Klára: A bihari Csáky birtokok gazdálkodása a XVII. században 28 Az akori csárda 4 forintért került Fizelmaér Ferenc használatába, a genyétei, tóthfalusi, fegyverneki kocsma négy hónapra 8-8 forintért, a foglári vendégfogadó és téglaház 10-10 forintot jövedelmezett. MOLP. 71.Fasc. 4. No. 18. 24 MOL P. 72. Fasc. 327. No. 2. 30 Uo. Egeresi János vallotta a nemesek elleni kijelentést, a svábokkal való fenyegetőzést pedig Imre György. Nem tudni, valóban voltak-e - a Károlyiakhoz hasonlóan - a Csákyaknak tervei birtokaik idegenekkel való betelepítésére. A források nem igazolják sváb jövevények megjelenését a bihari birtokon, ezért ez esetben feltehetően csak a helybeli nemességnek szóló fenyegetésről lehetett szó. 31 A margittai csapiáros, Tőkés István a "csekély tilalmasbul behajtván marhájokat" két borja után fizetett bírságpénzt, Ferenczi István nemesember lovait a városkaputól hajtották el, s 4 máijásért kapta vissza azokat. Parniczky több ember nyáját hajtatta a birtokközpontba, mert nem fizették meg a legeltetés bérét a makkos erdőkben. 1750-ben a kéci uradalom provisora, Szolnoky Gergely vett át hiánytalanul 68 marhát, amit a dizséri határ peres földjeiről hajtatott el Parniczky. A Károlyiak kéci és a Csákyak margittai uradalma közötti viszály a későbbi években is tovább tartott, hiszen 1753-ban Margittán a behajtott sertések utáni váltságpénzt fizette ki a kéci udvarbíró (akkor már Drágffy Miklós) MOL P. 71. Fasc. 7. No. 7-8-9. A Déva és Dizsér közötti peres határról volt sző. 32 Uo. No. 14. Bratuj 28 öreg és 14 apróbb sertésért fizetett 1-1 krajcárt. 33 Uo. No. 15. A dizséri makkos erdő használata már a század első felében is vitára adott alkalmat a birtok compossessoraival. Bogdány Lőrinc 86 éves tanú azt igazolta, hogy már "kb. 24 évvel ezelőtt Csáky Zsigmond Péchy úr sertéseit a dizséri erdőrül" szintén Margittára hajtatta. Az említett eset Gálos Mihály udvarbírósága alatt történt. Egy Bencze Mihály nevű hatvanéves dizséri lakos apja elbeszélésére hivatkozva mondta el, hogy a szunyogdi birtokosoknak ”az említett dizséri nagy patakra még csak itatásra sem volt szabad hajtani, annál is inkább az erdőt ususálni [használni] nem engedtetett..."
