A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 27. 2000 (Debrecen, 2000)

Forrásközlés - Zoltai Lajos: A Hortobágy. Közli: Radics Kálmán

343

szokásaikat szintén levetették s habár - bizonyos - hogy szalon műveltséget nem találhatsz náluk, - de mindenkinek megadják a tisztességet, egymást megbecsülik, a feljebbvalókkal szemben illedelmesek és szolgálatra készek. Kötelességöket hűségesen, lelkiismeretesen teljesítik. Inkább valamely szerencsétlen véletlen, mint gondatlanság okozza néha, hogy a marhákban kár esik, egy-két jószág elvész. Újság és népies könyvek nem ritkák a magános pásztortanyákon. A rovást már réges-régtől fogva nem ösmerik a hortobágyi pásztorok. A számadó rendes írással jegyezgeti be kiskönyvébe: kinek hány jószága van a keze alatt.

Csoda volna, ha a hortobágyi pásztor csak ilyen szelíd formában fejezné ki boszankodását, főként a haragos indulatját: a tályog ölje meg! Sajnos, Debreczen vidékén nem csak ő szokott cifrán, csúnyán káromkodni. Egyébként pedig hallgatag természetű, miként a puszta, amelyen él. Keveset beszél, kivált ha nem kérdezik; ha felelni kell: nehány rövid szóval is fején találja a szeget. Ha két pásztor van is együtt; a gyepes földön heverészve, vagy botjukra támaszkodva, órákig elvannak szótlanul; nagyritkán kurjantanak egyet-egyet a nyáj után, vagy ejtenek egy-egy szót a magok világáról. Allatismerete bámulatos. Amint a kihajtás megkezdődik, egy nap tizenöt-húsz gazda száz meg száz jószágot bíz a gondviselése alá. Nekünk mindegyik egyformának látszik. A pásztor, valamennyin végig néz, mindegyiket jól szemügyre veszi és bevési emlékezetébe az állatnak valamely megkülönböztető sajátságát vagy jegyét. Ha szoruláskor, késő ősszel jön marháiért a gazda: a pásztor mutogatja meg, melyek az övéi. Ez az állatismeret elméjének fogékonyságát dicséri; a pányvavetés karjának ügyességét. Ötszáz ló közül is, akár összebújva áll a ménes, akár meg- iramlik: hosszú pányváját messziről beleveti az általad kívánt ló nyakába s vezeti elődbe a megjuhászodott szilaj csikót.

A régi pásztorok kézi ügyességben különösen kitűntek. A maiakról ezt már kevésbé mondhatjuk el. Régen a pásztor maga fonta nomád életből örökölt kunyhóját, maga csinálta számos eszközét, egyiket-másikat művésziesen fel is ékesítvén. Mostanában feleslegesnek tartják a pásztorok, hogy effélékkel bíbelődjenek, bajlódjanak, mikor boltban, vásárban minden szükséges holmit olcsón megvehetnek. A gyáripar így öli meg a pásztorok közt a népies művészetet, így vetkezteti ki a pásztort ősi eredetiségéből. Elvétve akad azért még bojtár, aki cifrakarikásokat fon s rézzel, csonttal szépen kiveri a karikás

Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve XXVII