A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 20. 1993 (Debrecen, 1993)
Tanulmányok - Rácz István: A Debreceni Református Kollégium professzorai
niuk, hogy — különböző megfontolásokból — a követek és az országna- gyok sokkal inkább ellenük fordultak, mintsem támogatták az ügyüket. Meglepetésre, legnagyobb ellenállásra a hazai protestánsok között találtak. Az ügy szorgalmazóival szemben a debreceni egyházmegye azt sérelmezte, hogy az ő tudta nélkül szervezkedtek, a debreceni főbíró úgy ítélte meg, hogy az országot bántják meg az előterjesztésükkel; Teleky József kancellár pedig egyenesen a társadalmi rend felbomlásának a veszélyét olvasta ki a kezdeményezésből, mondván, hogy „törvény szerint csak a király nemesíthet meg valakit, eszerint pedig a paraszt biró nemesít, mert ő hívja a papot; így 50 esztendő alatt az egébe Partium nemessé lenne.” Lekerült tehát a napirenről, s azt az 1794. évi kezdeményezést, amikor az érmelléki lelkészek a Bihar megyei közgyűlés útján akartak az ügyben továbblépni, már csak erőtlen utórezgésnek tarthatjuk. A protestáns papok, s közöttük a debreceni kollégium professzorai tehát sem közös nemesítésben nem részesültek, sem armális révén. Vé- gigtekinteve a professzorok életútját, azt látjuk, hogy e tekintetben csupán Martonfalvi György képezett kivételt, akit Apafi Mihály erdélyi fejedelem 1666. február 2-án kelt oklevelével, tudományos érdemének elismeréseként, nemesi rangra emelt.55 56 Ez a diploma nemcsak azért jelentős, mert debreceni kollégiumi professzor kapta, hanem azért is, mert a szokásos hadi értékek mellett polgári teljesítményt méltányolt. A professzorok nemesítésére nemigen volt sok szükség, mert legalább is a XVIII. század elejétől, ahonnan biztosabban tudjuk ellenőrizni a leszármazást — néhány kivétetől eltekintve, valamennyien nemesi eredetűek. Az 1700-1848 közötti időszakban csak két kivételt találunk. Az egyik Sinai Miklós volt, alti inkább a bizonytalan kategóriába sorolható, mert az apja nemesnek tartotta magát.57 Egyértelműen jobbágyszármazásúnak csak Kerekes Ferencet minősíthetjük, aki már nem igen sokat törődött ezzel a címmel és nem törekedett utána. Inkább önérzetesen, mintsem szégyenkezve mondta magáról, hogy „énrám őseimtől sem jószág, sem rang nem maradt.”58 A többiek valamennyien a világiak számára előírt módon jutottak nemességük birtokába, mégpedig öröklés útján. Ismeretes ugyanis, hogy a nobilitálás mindig „utriusque sexus” (mindkét ágon) örökölhető módon történt. Az utódoknak csupán arra volt volt szükségük, hogy nemességük eredetéről a megyéknél testi- móniálisokat szerezzenek. Több jel mutat arra, hogy a professzorok ragaszkodtak a nemességükhöz. Hatvani István büszkén emlegette életrajzában, miszerint 6 nemes Hatvani Gergely fia és apja Kishont vármegyében, az ottani nemesség fellegvárában tisztségeket is ellátott. Külföldön jártában is 55 Keresztesi József: Krónika Magyarország polgári és egyházi közéletéből a XVIII. század végén. Pest 1868. 108—112, 230—313, 374—376. 1.; Révész Imre: i. m. (Sinai) 17—37. 1. 56 Az oklevél szövegét és címerrajzát közli Zoltai Lajos: Martonfalvi György czimerlevele 1666-ból. T. 1903. 135—137. 1. 57 Révész Imre: i. m. (Sinai) 17. 1. 58 Idézi Bajkó Mátyás: Kollégiumi iskolakultúránk a felvilágosodás idején és a reformkorban. Bp. 1976. 101. 1. 36
