A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 20. 1993 (Debrecen, 1993)
Tanulmányok - Rácz István: A Debreceni Református Kollégium professzorai
A debreceni református konzisztórium követendő elvként fogalmazta meg a professzori tisztség tartós viselését: „A külső országok univer- sitásaiban csak azok a jó tanítók — foglalt, állást 1807-ben — akik régen tanítanak, azok tartják fel a tudományok betsit, akik a tanításban őszültek meg. Ügy ítél Consistoriumunk, hogy a Professzorba nem tsak azt kell nézni, hogy tanítson, hanem azt is, hogy maga tanult ember legyen, e pedig nem esik hamar, és tsak azoktól lehet várni, kik hivatalok szerint ifjúságoktól fogva, vénségekig szüntelen a tudományok körül forgolódnak és tanítanak.”9 A huzamos ideig tartó professzorkodás azért vált lehetővé, mert a tanárok a mai ember számára hihetetlenül fiatalon jutottak a tanszékhez. Ifjabb Piskárkosi Szilágyi Sámuel 1742-ben mindössze 22 esztendős korában lett professzor. De Maróthi György is 23, Budai Ézsiás 26, Sárvári Pál pedig 27 évesen nyert kinevezést. Ezzel magyarázható, hogy a kezdő professzorok alig voltak idősebbek tanítványaiknál, de az is előfordult, hogy korosabb deák figyelte az ifjabb professzor tudós szavait. Ellenkező jellegű szélsőséges példára csak Kocsi Csergő Jánosnál hivatkozhatunk, aki amikor 1694-ben elnyerte a katedráját, már betöltötte a 46. életévét. Sok jel mutat arra, hogy a Tiszántúli Református Egyházkerület szorgalmazta a fiatal korban való kinevezést, nem egyszer egyenesen azzal a céllal küldve ifjakat a külföldi peregrinációra, hogy visszatértükkor professzori székbe ültesse őket. A nagy kérdés persze az volt, hogy egészében véve a professzorok létszáma elegendő volt-e az akadémia szintű oktatási feladatok ellátásához. A válaszadást — most csupán a feltételeket nézve — két irányból közelíthetjük meg. Legfontosabb mutatónak azt tekintjük, hogy mennyi volt az egy főre eső tanulói létszám. Attól el kell tekintenünk, hogy folyamatában vegyük szemügyre a dolgokat, de talán nem is szükséges. Ebben a vonatkozásban sokatmondó lehet egyetlen évnek az összehasonlító vizsgálata is, hiszen az oktató-és tanulólétszám hosszú időre azonos vagy megközelítőleg azonos szinten mozgott. Az 1809. évi adatokat véve alapul, azt mondhatjuk, hogy ekkora debreceni kollégiumban 519 felsőtagozatos deákot tartottak nyilván s őket ekkor 6 professzor tanította.10 Egy-egy professzorra tehát — kerekítve — 87 deák jutott. Amennyiben a kollégiumi professzorok munkájának a feltételeit még más összefüggésben is akarjuk vizsgálni, sok tanulsággal szolgálhat a pesti egyetemmel való ösz- szevetés. Igaz, hogy az egy fokozattal magasabb szintű intézmény, hiszen univesitás rangú volt, s nem tartozott hozzá közép- és alsó szintű tagozat. A pesti egyetemen 1809-ben négy kar működött és összesen 40 profesz- szora volt. Ekkor 647 diákjukat tartottak nyilván, professzoronként tehát 16 jutott, vagyis ötször kevesebb, mint a debreceni kollégiumban.11 Elemzésünk nem tekinti feladatának a kollégiumi oktatás minőségének a beható vizsgálatát. Ennek módszertani nehézségei is lennének, mert a kutatás ma még nem rendelkezik ehhez megfelelő tapasztalattal. Annyit azért — Nagy Sándorral egyetértve — a gondolatsor lezárásaként koc9 A debreceni református egyház konzisztóriumának levele a főkurátorhoz 1807. augusztus 24. TtREL. I. 99. e. 2. 10 Eresei Dániel: i. m. 186. 1. 11 Uo. 25
