A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 19. 1992 (Debrecen, 1992)

Balogh István tiszteletére - Für Lajos: Politika, tudomány, debreceniség. Balogh Istvánnal beszélget Für Lajos

A megyénél már mindenkit ismertem, a városnál nehezebb volt a dolgom. Hamarosan belefáradtam. Egyre kilátástalanabbnak láttam a parasztpárti jövőt, különösen Rákosi 48-as márciusi kecskeméti beszéde után. Nem becsülik sem a koalíciót, sem az együttműködést. Akkor adtam be először a felmondásomat Rajknak, de nem fogadta el. Azt mondta, hogy az aratást meg a cséplést be kell még fejezni. Na, isten neki, fakereszt, gondoltam. De már a pártközpontunkban sem nagyon kapacitáltak, hogy maradjak. Igaz, már párt sem nagyon volt. A negyvenhatos őszi kongresszuson Erdei és Kovács Imre között teljes lett a szakadás, és Kovács Imre kilépett a pártból negyvenhét márciusában. Ezen a kongresszuson Péter bácsi hat órán keresztül beszélt lyukat a kongresszusi küldöttek hasába, hogy a szakadást elkerüljék. A kongresszuson már teljes letargiában, szétbomlóban volt a parasztpárt, a dunántúliak ekkorra már teljesen kiváltak.

— Már korábban létrejött a baloldali blokk.

— Igen. Emlékszem arra is, hogy a 48-as tavaszi kongresszuson mint a Hajdú megyeiek vezetője (ti. mi voltunk a legtöbben) én fogalmaztam meg azt a deklarációt, miszerint hajlandók vagyunk a Baloldali Blokkal továbbra is együttműködni, ha az nem megy a parasztérdekek rovására. A kongresszus ezt a deklarációt elfogadta, bár akkor már sejtettük, tudtuk, hogy ez a készség nem sokat vagy éppen semmit se ér. Aztán negyvennyolc nyarán jött az aratás meg a cséplés, aránylag jó termés volt. De én mégis borzasztó ideges voltam, azt hittem, kiugrók a bőrömből. Nem tudtam aludni, nem ízlett az étel.

— Akár jelképesnek is vehető: egy parasztpárti főispán csak aratás után távozhat közhatalmi tisztségéből. A betakarítás, a nagytakarítás után. A mór megtette kötelességét, a mór mehet.

— Végül is 1948. augusztus huszonhetedikén megjött a beleegyezés Kádár János belügyminiszter aláírásával. Akkor Raj к már külügyminiszter volt.

— Mi történt a „megmenekülés”, a főispánság után?

— Egy darabig nem kaptam állást. Előbb beosztott tudományos főmunkatárs, majd a Déri Múzeum vezetője lettem.

— Bocsáss meg, de mielőtt visszakerülnél az eredeti pályára, a tudományos, muzeológusi munkakörbe, ugorjunk egy nagyot előre. Még pontosabban: zárjuk le a közéleti pályafutásodat, hiszen annak volt még egy utolsó kis szakasza is. Arra a néhány napra gondolok, amikor 1956-ban a közélettel majdnem kapcsolatba kerültél.

— ötvenhatban én nem nagyon akartam közreműködni.

— Ha jól tudom, a múzeumban találkoztunk először. A közéleti készség hiánynak talán az lett volna az oka, hogy a 48-as távozáskor végképp kiábrándultáéi a politikából, a közéleti szereplésből?

— A politikával mindenesetre szakítottam. Barátaim is politizáló, de nem politikusok közül kerültek ki. Így pl. Szabó István és Borosy András nevét említhetem.

— Politikusokkal, közéleti emberekkel. . .

— Senkivel szóba nem állottam.

— őszintén mondd meg: lelked legtitkosabb zugában se volt semmi, ami azt súgta volna, hogy téged azért egyszer megszólíthat még az idő?

— Nem. Hiszen olyan évek következtek, amelyek egyáltalán nem

28