A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 19. 1992 (Debrecen, 1992)
Balogh István tiszteletére - Für Lajos: Politika, tudomány, debreceniség. Balogh Istvánnal beszélget Für Lajos
mus számos eleme. Formái a különböző faluközösségekben (pl. legelőközösségek, erdőközösségek) bőven megtalálhatók. Erre nekünk feltétlenül építeni kell. Mint néprajzkutató, magam is ismertem azt a világot, jártam is ott néprajzi gyűjtőúton. Általában közép- és szegényparasztok voltak itt többségben, nagybirtok nemigen volt Szatmárban. Maguk a parasztok mindenféle ügyes kezdeményezést (pl. almatelepítés, gyümölcs- feldolgozás) felkaroltak. Ezeket kell valahogy kibontakoztatni. Mindenekelőtt azonban lelket kellett önteni az emberekbe. Ez volt a legfőbb teendő. Ez a Szamoshát falvaiban nem is volt nagyon nehéz. Itt a falvak egy része szovjet katonát csak akkor látott, amikor egy járőr megjelent, szétnézett, hogy németek vannak-e még, vagy nincsenek. Ezek nem is éreztek semmit a háborúból. Ott volt az elcsépelt s az elcsépeletlen gabona, kukorica, óriási krumplihalmok. A parasztok rendesen dolgoztak. A pestiekhez vagy a debreceniekhez képest itt jólét volt. Nagy termést takarítottak be az előző évben. A termést nem vitték el az átvonuló csapatok. A front öt nap alatt átszaladt ezen a tájon. — Emlékszel-e, milyenek voltak az emberek? Féltek, összetörtek voltak? Vagy inkább bizakodtak, reménykedtek? Netán közömbösek voltak? — A Szamosháton nem, de a Tiszahát falvaiban riadtak voltak. Itt ugyanis a felnőtt korú férfiak egy részét összeszedték és elvitték Má- ramarosszigetre. A munkatáborban kitört kiütéses tífuszba sokan belehaltak. — A férfiakat vitték el? — Mind. A nőket is! — Bizonyos korhatáron belül vagy csak úgy találomra kiszemelget- ték az embereket? — Elmentek a községházára, s akit ott találtak, azokat elvitték. — »A riadalom nyomaival jómagam Tarpán még 1951-ben is találkoztam. Egy előadásra összegyűlt asszonysereg arca bizony igen fenyegető volt, a férjeiket követelték.« — Külön meg kellett küzdeni a megriadt igazgatási apparátussal, amelyik nem tudta, hogy mit csináljon. Azt se tudta, hogy egyáltalában lehet-e valamit csinálni. A gazdasági felügyelőtől a szovjet ellenőrző bizottság rendszeresen követelte a földreform végrehajtását és annak eredményeit. De még azt se tudták összeállítani. Az Ellenőrző Bizottság rájött, hogy sokkal többet jelentenek, mint amennyi az egész megye földterülete! Fene tudja, miért, nem rendelkeztek elegendő önállósággal, elszoktak tőle. Így aztán tulajdonképpen nekem kellett mindent csinálni. Mindent el kellett olvasnom, magam fogalmaztam a leveleket, utasításokat. A régi hivatalnokok más kategóriákban gondolkodtak. Bizony sokszor kellett áthágni a törvényeket. Űristen!, mennyi törvénytelenséget követtem el! Hajtott a szükség! Ma is megborzadok, ha rágondolok. — Volt-e kapcsolatod az országos vezetéssel? — Nem sok, legfeljebb a táviratok jöttek időről-időre. Azokban a hetekben feltétlen úr voltam. Sose leszek olyan nagy úr az életben. — Hivatali funkciód megengedte-e, hogy bekapcsolódj a pártszervezkedésekbe? — Igen, megengedte. Részt vettem a parasztpárt megszervezésében, ez lett a legerősebb párt. Aztán a kisgazdák következtek, az egykori Baj22