A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 19. 1992 (Debrecen, 1992)
Balogh István tiszteletére - Für Lajos: Politika, tudomány, debreceniség. Balogh Istvánnal beszélget Für Lajos
mányról és személyes „történésekről” esett szó) mégis igen bensőséges barátság szövődött közöttünk. Olyan, ami valóban kiállta az idők minden próbáját. Röviddel később, 1961-ben Budapestre kerültem ugyan, barátságunk azonban azóta sem szakadt meg. A 60-as években Szabó István és budapesti lakása, a múzeumi és agrártörténeti munka, majd a 70-es években évente rendszeressé váló nagymarosi, illetve Bocskai-kerti találkozások adtak a magyarság és szaktudományunk mind nyomasztóbb sorsáért érzett felelősségteljes eszmecseréknek valóban meghitt, családias kereteket. Ezek az alkalmak mélyítették tovább kapcsolatainkat, tették történelemmé az immáron 30 éves, és bizonyossággal mondható: életünkre szóló barátságot. Balogh István, az említett magatartásminta fölmutatója 75 éves. Az emberélet eme tisztes fordulóján illőnek és helyénvalónak gondoltam hogy a politikáról, a tudományról és a debreceniségről beszélgessünk Balogh Istvánnal. * * ♦ Köztudott, hogy debreceni parasztcsaládból származol. Az is, hogy a gimnáziumot és az egyetemet ugyanitt végezted. Majd a helybeli múzeumba kerültél gyakornoknak- Kaptál ösztöndíjat a bécsi Collegium Hungaricumba is. A szakmában és a társadalmi valóságban kivételes tájékozottságra tettél szert. Vajon amikor 1944 előtt a Válaszba írtál, amikor Erdeit olvastad, és Veres Pétert hallgattad, amikor Szabó István A magyarság életrajza c. könyvére fölfigyeltél, volt-e valami elképzelésed a magyar világ jövőjéről? — Nem. Igazában én is úgy éreztem, mint Németh László: lelki fertőben élünk. Rossz volt a társadalom lelkiismerete, ezért az embert valami belső hang ösztönözte: itt valamit csinálni kell. Volt egy barátom, Szakácsi János, aki a Tiszántúli Mezőgazdasági Kamara titkára volt. ö például 1942-ben parasztfőiskolát akart létrehozni, de hát tizennégy-tizenhat taggal.. . Kiderült, hogy a kamara irányítóinak sok a parasztfőiskola, így hát a kezdeményezés hamarosan meg is halt. Akkor már ismertem a sárospatakiak törekvéseit. Az egyik barátommal, a már meghalt Molnár Józseffel elmentünk Ujszászi Kálmánhoz megbeszélni, hogyan lehetne működtetni ezt a parasztfőiskolát De bár hamarosan kiderült, hogy ők se tudnak sokat, a mozgalom amolyan egyházi belmissziós tevékenységbe torkollik. — Hogyan kerültél kapcsolatba a politikával? A társadalom nyilvánvaló bajai láttán megképződött-e bennetek valamiféle világosabb jövőkép? Utólag úgy tűnik, hogy szinte mindenki bizonyosan tudta, látta, merre is halad a világ és a magyar társadalom. — Ezeknek jó része persze utólagos belemagyarázás, vagyis nem igaz. Az biztos, hogy borzasztóan rosszul éreztük magunkat abban a társadalomban. Ezért már egyetemi hallgató koromban is próbáltunk csinálni valamit, de hát ez sem volt igazi politizálás, csak azt éreztük, hogy valamit tenni kellene, mert ami itt van, az egy megáporodott világ, megromlik, megfullad benne minden. Szellőztetni kell. No de programunk nem volt, nem volt a „márciusi ifjaknak” sem. Az egyetemen, az öreg cserkészek körében a falukutatás nem volt program, nekem nem kellett 18
