A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 18. 1991 (Debrecen, 1991)

Visszemlékezés - Béres András: Visszaemlékezés a Debreceni Népi Együttes negyvenéves történetére

Az egyre nehezedő körülmények önkéntelenül felteszik a kérdést, megéri-e, érdemes-e csinálni? Mi lesz a jövő útja? Jelenleg csak találgathatunk. De „aki felkötötte a csengőt, az rázza!” Ha akkor érdemes volt, amikor „narodnyiknak”, „népi rütyős”-nek tartották az embert, akkor éppen most meghátrálni, amikor a műfajban jelentkeznek a válság tünetei? Nem engedhetjük meglévő értékeink elkallódását! Annál is inkább nem, mert a néptánc eddig is generációknak adott életre szóló élményt. Ezreket nevelt kitartásra, egészséges életszemléletre. Ha csak arra gondolunk, hogy sok fiatal nem galerikbe verődve kereste a közösségi életet, vagy csak annyit értünk el, hogy felfigyeltek a népi kultúrára, már megérte a ráfordított összeget, fáradságot.

Jelenleg országosan is meglepetés, csodálkozás tapasztalható: az „állam bácsi” már nem, a különböző szponzorok még nem adnak támogatást. Az egyik nem tud, amúgy is a millió lyukat foltozza, a másik — saját fennmaradásának gondjaival is küszködve — még nem tud, vagy nem akar segíteni. így még a legjobb együttesek is két szék között majdnem a padlón érezhetik magukat.40

A zenekari kérdésről szólva megállapítható, hogy szinte teljesen megszűntek az együttesek mellett működő ún. népi, valójában cigányzenekarok, amelyek az utóbbi időben már csak szalonzenekar formájában működtek. Cimbalmos már nem nagyon van, mivel a fiatal „romák” gitárt tanulnak, és „dzsesszel vannak”, vagy ha hagyományos zenekari műfajt választanak, azt szinte csak nyugaton óhajtják folytatni. Az ún. „parasztbandák” az újabban reneszánszukat élő és becsületesen felkészült háromvagy négytagú (hegedű, egy-két brácsa, bőgő, klarinéttal legfeljebb öttagú bandák egyébként sokkal drágábbak, mint egy nyolctagú, régi összeállítású cigánybanda! A hangzás pedig egészen más. Több zeneszerző szinte foglalkozás nélkül maradt, mert a mai „parasztbandák” saját maguk „hangszerelik” a táncok kíséretét, még akkor is, ha egy-két egzotikus hangszert (duda, tekerő, doromb) használnak. Van természetesen előnye is e zenekaroknak. Rendszerint fiatalok, s együtt tudnak lélegzeni a szintén fiatal táncosokkal. Míg a „muzsikus roma” egy-egy utazás során alig vette elő hangszerét, ezek pillanatok alatt képesek lakodalmi hangulatot teremteni, s ezt a mai táncosok jó néven veszik. Sajnos a mai „parasztbandák” nem érnek fel a Sebő—Halmos zenekar előadói stílusához, hangzásához, hiányzik belőlük az odaadó áldozat, mellyel nem csupán másolni, hanem elsajátítani igyekeznek a zenét, mint annakidején mi is a táncokat. Pedig csak ezután kezdhetik az újraalkotást, amikor van mire alapozni, mint ahogyan mi is tettük.47

A régi táncosok elismerik a mai generáció táncolási módját, táncstílusát, de rögtön hozáteszik: Ezek a gyerekek valami ok folytán nem tudnak lelkesedni. Ezzel tulajdonképpen azt mondják, hogy ők nem tudtak olyan technikásán táncolni, de a technikai fogyatékosságukat lelkesedésük pótolta, és ezzel legalább annyira élővé tudták tenni táncukat, mint a maiak. Sőt talán még meggyőzőbbé is. Tessék elképzelni, mi lenne a régiek lelkesedéséből és a maiak technikai tudásának ötvözetéből?48

46 Uo. 1990. jan 30.

47 Népzene és népi hangszerek a Kárpát-medencéből — Mi Üjság a Kölcseyben? 1990. 2. 8. old.

48 Tasnádi György második generációs táncos észrevétele és megjegyzése, a 40 éves jubileumi műsor alkalmával.

212