A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 13. 1986 (Debrecen, 1986)
Tanulmányok - Antal Péter: Végrendelkezés Debrecenben az 1820-as években
szerzett javairól tett végsó' rendelést. Ebben a körben a végrendeletek között találkozhatunk olyan tartalmúval, melyben az örökhagyó örököseit egyenlő részben részeltette hagyatékából. így tett a már idézett és hivatkozott rendelésében Szabó György debreceni polgár is49, aki lakóházát melyet „Önnön Maga” keresett gyermekei és második felesége Szabó Erzsébet között egyenlően osztotta fel. Huszti János 1823. évi augusztus hó 19. napján50 kelt végrendeletében akként rendelkezett, hogy „minden ingó és ingatlan jószágait, úm. a 39-dik szám alatt a Hatvan Uttzában lévő házát, minden benne és rajta levőkkel, úgy szinte egy fijas tehenet, és egy nehány keze alatt lévő és kereskedésre fordítandó lovakat, áltáljába mindenét, amije van... változatlanul hagyja mostani feleségének, Zakar Máriának”. Az örökös vagy örökösök nevezésén túl, a végrendeletek hagyományrendelést is tartalmaztak, melynek kedvezményezettjei a haeres-ek voltak. Az imént idézett testamentum is tartalmazott hagyományrendelést azáltal, hogy a testator akként rendelkezett, hogy „Néhai első Feleségétől Papp Susanna Asszonytól született Susannának, Szabó Mester Kováts József feleségének ... emlékezetnek okáért hagy 100 Wáltó forintokat”. Tovább menve megállapíthatjuk, hogy az örökhagyó már nevezett hagyományosán kívül, testvérének leszármazóit is részesítette akkor, midőn részükre 30 váltó forint halála után történő kiadását rendelte. Hasonló hagyományrendeléssel a végrendeletek egész soránál találkozhatunk. A hagyományokat vizsgálva megállapíthatjuk, hogy azok egy része dologi hagyománynak minősült, hiszen az örökhagyó tulajdonképpeni örökösét arra kötelezte, hogy halála után valamennyi pénzösszeget, vagy valamely bútordarabot, szerszámot, használati tárgyat adjon ki a hagyományrendelés kedvezményezettjének. Más esetekben, a debreceni végrendeletek tartalmi elemzését végezve, találkozhattunk kötelmi hagyományrendeléssel is, midőn az örökhagyó azt hagyta meg örökösének, hogy halálát követően, a hagyaték megnyílása után valamit tegyen. Ilyen kötelmi hagyományrendelésre került sor Kovács István részéről 1826. évi január hó 26. napján51 tett végső rendelésében, melyben az örökhagyó meghagyta, hogy teljes vagyoni állagának örököse, gyermeke Kovács János „már számos esztendők olta Szélütésben nyomorgó és magával is jól tehetetlen Feleségét holta napjáig a Háznál tartani és gondját viselni tartozik”.. Sajátos hagyományt képeztek korszakunkban az úgynevezett pium legatumok, azaz a kegyes alapítványok, kegyes hagyományok. A debreceni városi polgárok írásba foglalt végrendeletükben gyakorta tettek ilyen rendelést, azonban a közönséges meghagyástól, illetve hagyománytól ezek abban különböztek, hogy annak végrehajtása nem az örökös belátásától és akaratától függött, hanem a város tanácsa a pium legatumok teljesítésére mindenkor egy tagját küldte ki. A debreceni testamentumok kegyes adományai között a jogosultak körét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a debreceni polgárok leggyakrabban az új templom építésére, a Református Kollégium számára, az árva gyermekek javára, az Ispotály részére, a Római Katolikus Ispotálynak és Iskolának, valamint az utcákon nyomorgó nincstelenek számára rendeltek pium legatumot. Nem kívánunk e körben egyedi végintézkedésekre hivatkozni, csupán arra kívánunk utalni, hogy a végrendelkezők legalább ötven százaléka emlékezett meg anyagi helyzetétől függően rendelésében az említettekről. A dologi hagyományok és a pium legatumok között helyezkedtek el azok a testa- mentumi meghagyások, melyek az örököst arra kötelezték, hogy az örökhagyó 49 Uo. No. 1631. 50 Uo. No. 1633. 51 Uo. No. 1678. 71
