A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 13. 1986 (Debrecen, 1986)

Tanulmányok - Antal Péter: Végrendelkezés Debrecenben az 1820-as években

letve az ajándék útján szerzett vagyontárgyak és az egyéb jogcímen bekebelezett jószágok tekintetében. A jelzett különbségtétel különös jelentőséggel esett a latba a vég- rendelkezés során, hiszen a szerzeményi vagyon tekintetében a H. T. I. R. 5. és 57. szakasza értelmében bárki szabadon végrendelkezhetett, feltéve hogy a szerzeményi vagyon tiszta szerzemény volt, azaz nem az ősi vagyon elidegenítése útján olvadt bele a szerzeményi jószágba. Ezzel szemben — Frank Ignác megállapítása szerint — az ősiség „a dolog vérségi oltamaként” védte a családi vagyont, hiszen az aviticum mint ősi jószág nem azé volt egyedül, aki azt birtokában tartotta, hanem az egész nemzetségé.19

Ennek megfelelően a korábban már említett „törvényes tehetség” hiányában ezen vagyontárgyakról szabadon rendelkezni nem lehetett.

Ugyancsak csorbát szenvedett az előzőekben rögzített elv a szerzeményi vagyon tekintetében akkor is, midőn a vagyonszerzés ajándékozás címén történt, hiszen az ajándékozónak lehetősége volt arra, hogy az új tulajdonos végrendelkezési jogát a tárgyi oldalon az ajándék erejéig, mértékéig korlátozza, megszorítsa. A teljesség igénye mellett tegyünk említést még a kivételek között arról is, hogy a szerzeményi jószág jellegét és e tekintetben a szabad végrendelkezés lehetőségét lerontotta személyi oldalon az egyházi szolgálat, hiszen a katolikus főpapok, a görög főpapok, a görög alsóbbrendű egyházi személyek csak tárgyi „vagyonrészek” és személyi „örökösi” korlátozások mellett alkothattak végrendeletet szerzeményi vagyontárgyaik tekintetében is.

További restringálást mutatott a szerzeményi vagyontárgyak felett történő főszabályként szabad rendelkezés a leszármazók nélkül elhalt jobbágyok ingatlan vagyona tekintetében, mely vonatkozásban a H. T. III. R. 30. szakasz értelmében a jobbágy ilyen esetben csak ingatlan vagyonának fele részéről tehetett végső rendelést, míg az ingatlan vagyon másik fele részét köteles volt földesurának juttatni halála esetére.

Sajátosan alakult a végintézkedés tárgyi köre a házastársak „közös keresményét” illetően. Főszabály szerint a házastársak „közös vagyonukról” haláluk esetére szabadon végrendelkezhettek azzal a megszorítással, hogy mindegyik házastárs a közös keresményből őt megillető részről tehetett rendelést. Ezen rendelkezési jog alól kivételt teremtett a H. T. I. R. 18. szakasza, valamint ugyanezen jogszabályhely 98. és 102. szakasza,20 melyek a nemes házastársak rendeléstételi jogát, annak tárgyi mértékét szabályozták. Ezen szabályok szerint a családfő, azaz a család férfi tagja, „Fő kereső lévén... a Feleségét illető részre nézve is — (az asszonyi ékességeket mindazál- tal, úgy mint az Asszonynak tulajdonait oda nem értvén) Végső Intézete által szabadon rendelkezhet; csakhogy se ezen Jussáról nyilván le nem mondott, se pedig a keresményre Felesége Jószágának jövedelmeit ne fordította légyen.”21

Abban az esetben viszont, ha a férj korábban jussáról lemondott, vagy felesége vagyonát a szerzeményi vagyon szaporítására fordította, úgy elvesztette szabad rendelkezési lehetőségét, és csupán saját vagyoni részéről tehetett testamentumot.

Feltétlenül kiemelést igényel — és ennek a végrendeletek materiális születésekor különös jelentősége volt —, hogy az Ősi vagyontárgyakról — függetlenül attól, hogy azok ingatlanok vagy ingók voltak — a H. T. I. R. 47., 58., 59. és 67. szakaszai értelmében, valamint az 1723. évi törvény 49. cikkelyének értelmében senki szabad tes- tamentumi rendelést nem tehetett.22 Ha ezen tilalom ellenére az utolsó rendelés mégis

19 Frank /.: i. m. 502. old. Vö. Murarik Antal: Az ősiség alapintézményeinek eredete. Bp. 1938. c. munkája 22—44. old.

20 Szlemenics P.: i. m. 146. old.

21 Uo. 146. old.

22 Corpus Juris Hungarici 1657—1740. i. m. 613. old.

64