A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 12. 1985 (Debrecen, 1985)
Tanulmányok - Bollmanné Máthé Györgyi: Debrecen és környékének környezetvédelme
1882-ben Nagycserén 150 Pácon 14 Fancsikán 149 Halápon 180 Bánkon 161 és Guton 107 vákáncsos élt családtagjaikkal együtt, összesen mintegy 3500 lélek. A telepítők létszámában az első tetőzés a századforduló utáni években volt, a második 1921-ben. Akkor az erdőspusztákon 895 vákáncsos élt, tehát családtagjaikkal együtt mintegy 5000 fő. Számuk 1921 után a különböző városi intézkedések következtében állandóan csökkent. A város az erdőségek fenntartását, új erdők telepítését már másként is biztosítani tudta. 1929-ben 328 1938-ban 266 1942-ben 99, a következő években már csak 75 vákáncsos család élt az erdőspusztákon. Az 1930-as évektől az erdőigazgatóság nem adott újabb telepítési megbízásokat a vákáncsosok- nak, így kívánták ezt az erdőművelési rendszert megszüntetni. Az 1930-as években az erdőtelepítők többsége már az erdőkre kijáró munkás volt. Ezek nem lakhattak kint és nem tarthattak állatot. Ez a jellegzetes erdőtelepítési rendszer és az ebből fakadó vákáncsos élet több mint 70 esztendőn át jellemző volt az erdőspusztákra. Felszámolása a városi erdőknek 1918-ban állami kezelésbe adása után is több mint két évtizedig tartott. A vákáncsc- sok életkörülményei nyomorúságosak voltak, ha földhözkötöttségük nem is volt annyira kifejezett, mint a középkori jobbágyoké. Az írástudatlanság általános volt, a családfő sokszor a mindennapi kenyeret alig tudta a családjának megteremteni. A kunyhók egészségtelenek voltak, orvosi ellátottságról alig-alig lehetett beszélni. A népesség összeíró adatlapokon sok esetben olvashatjuk a megjegyzést — gyenge elméjű. A családosok kitelepítése a II. világháború éveiben folyamatos volt. A kitelepítések után az erdőigazgatóság engedélyével az itt maradók többsége földet kapott 1945 után. Sokan az erdőgazdaság fizetett dolgozói lettek.4 Az erdős tájak rendezése, fejlesztése Az erdőspuszták fa állományainak felújítása során már említettük az akácosítást. Az akác igazán kitűnő fa mind ipari szempontból, mind gazdasági hasznát tekintve. A méheknek virága jó mézelő, és az elültetett csemete hamarosan fává fejlődve, rövid időn belül kamatoztatja előnyös értékeit. Nagy hátránya azonban, hogy fejlődése során nagy a nitrogén igénye, amelyet a homoki talaj nehezen felhalmozott humusz tartalékaiból pótol, ezáltal a talajt mintegy alaposan kizsarolva. A probléma csak akkor jelentkezik igazán, amikor egy akácos terület újraültetésére kerül sor. A nitrogénjétől kifosztott talajon szinte képtelenség nemhogy akácot, de akármit is ültetni. Igen elterjedt az utóbbi évtizedek gyakorlata szerint az alföldi homokos területek fenyvesítése, holott a fenyőt a magas hegységek növényeként ismerjük. Szabad-e egy növény- vagy fafajt tájidegen környezetbe helyezni, azzal az elvárással, hogy az illető 4 Módy Gy.: i. m. 32—44. old. 82
