A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 10. 1983 (Debrecen, 1983)

Tanulmányok - Szűcs Ernő: Törekvések a tulajdonviszonyok megváltoztatására Hajdú-Bihar megye iparában (1944-1946)

jóvátételi szállítások — alapján folytatta, a textilipar pedig termelésének mindössze 30%-át értékesíthette szabadon.”4 S mint már utaltunk rá: „ .,. a korábban mindenható nagybankok a háborút követő infláció során szétolvadt betét- állományukkal ugyancsak elveszítették önálló akcióképességüket. Ebben a helyzetben szerepük az állam fedezetlen papírpénz kibocsátó tevékenysége révén előteremtett összegek közvetítésében merült ki. A részvénytársasági nagybankok forrásai 1945 végén is 90, 1946-ban mintegy 76%-ban jegybank-hitelekből származtak.”5 Mindez sajátos államkapitalista gazdálkodás kialakulásához vezetett, amely egyúttal megteremtette a szocialista gazdálkodás irányába vivő tervszerű gazdálkodás létrejöttét is.6

Az iparvállalatok legnagyobb része az általános pénzhiány, hitelkorlátozás, kötött árszint és a nagy állami terhek szétfeszíthetetlen gyűrűjébe szorult, s fokozódó mértékben deficitessé vált. A jelentősebb gyárak egyre nagyobb állami adó- és hiteltartozást halmoztak fel, s egyre szorítóbb kiszolgáltatottságba kerültek az államhatalommal szemben. Ráadásul s kormányintézkedések végrehajtását, de a vállalatvezetés egyéb munkáját is aprólékosan ellenőrző üzemi bizottságok lehetetlenné tették a gyárak leállását, a tőke kivonását a termelésből. Így a „felülről” érvényesülő állami beavatkozást az üzemi bizottságok révén még egy „alulról” jövő állandó ellenőrzés egészítette ki. Mindez a tőke olyan erőteljes korlátozását jelentette, ami már a tőkekisajátítást készítette elő.

Az üzemi bizottságok felbecsülhetetlenül nagy értékű munkát végeztek. Sokszor az elmenekült tulajdonosok helyett vállalva a szervezés, irányítás munkáját, gyakran a romok alól szabadítva ki a gépeket, nemegyszer a munkásokat az ingyenes munka szükségességéről meggyőzve takarították el a romokat, állították üzembe a gyárakat, rendkívüli életrevalósággal teremtettek elő nyers- és alapanyagot, indították meg újból a termelést.7

Külön ki kell emelnünk, hogy az ország nagy részében még javában folyt a fegyveres harc, amikor Debrecenben, s megyénkben egymás után jöttek létre az üzemi bizottságok. Egyes források szerint 1944. október 24-én alakult meg az első ilyen szervezet a Járműjavítóban, más források szerint a Weinberger-féle cipőgyár munkásai alakítottak legelőször üzemi bizottságot.'3 Mindenesetre a példát rövid időn belül sorra követték a város, de a megye jelentősebb üzemei is. így a Néplap 1945. január 6-i száma már arról adhatott hírt, hogy minden nagyobb gyárban dolgozik a munkásság üzemi bizottsága, s ezek következetesen képviselik a dolgozók érdekeit.8 E bizottságok olyan szintjét statuálták a munkásellenőrzésnek, hogy példájuk alapján került kiadásra Debrecenben az Iparügyi Miniszter 50 000/100/1945. számú rendelete (a kormány ekkor Debrecenben székelt! Sz. E.), amely szentesítette az üzemi bizottsági rendszer már meglevő gyakorlatát.9 Ez esetben a debreceni munkásság által kezdeményezett szervezet létét, amely országosan is a népi demokratikus fejlődés egyik fontos részévé vált, emelte a kormányzat törvényerőre.

Az Iparügyi Minisztérium előbbiekben említett üzemi bizottságokkal kap4 Berend T. Iván—Ránki György: A magyar gazdaság száz éve. Bp. 1977. 229. old.

5 Berend—Ránki: i. m. 229—331. old.

6 Berend T. Iván—Ránki György: A magyar ipar fejlődése a felszabadulás után. In: Húsz év, Tanulmányok a szocialista Magyarország történetéből Bp., 1964. 26-^ 27. old.

7 HBmL. XXIX. 6/a. 1. és 2.. valamint HBmL. XI. 7/3.

7/a HBmL. XXIX. 6/a. 2. és HBmL. XXIX. 6/a. 9.

8 Néplap, 1945. január 6.

9 Magyar Közlöny, 1945. február 18.

19