A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 8. 1981 (Debrecen, 1981)
Tanulmányok - Bajkó Mátyás: Adalékok a tiszántúl iskolakultúra felvilágosodáskori történetéhez
latnak a jelentkezése, kibontakozása és utóélete Debrecenben, a református kollégium kisugárzó hatása révén pedig az egész Tiszántúlon hozzájárult azi skolakultúra fejlődéséhez. Nemcsak az oktatás és a nevelés strukturális felépítésében, hanem annak tartalmi, eszmei, metodikai vonatkozásában is. Jelen keretek között nem áll módunkban részletesen bemutatni ezt a közel egy egész évszázadot átívelő fejlődésvonalat, de rá kell mutatnunk arra, hogy a felvilágosult racionalizmustól kezdve, a felvilágosodás pedagógiájának a kibontakozásán keresztül, egészen a nemzeti nevelés szellemiségét befogadó kései felvilágosodásig, korszakról korszakra maradandó nyomai vannak az iskolakultúrát megtermékenyítő progressziónak. a) Tiszántúli méretekben ható, a racionalista felvilágosodás eszméjét tükröző törekvések az iskolakultúra történetében először Maróthi György (1715—1744) munkásságában jelentkeznek. Már kollégiumi beköszöntő beszédében, melyet 1738-ban „A tudományoknak a keresztyének közötti különböző viszontagságairól” tartott, a felvilágosult racionalizmusra utaló kitételek vannak.8 Különösen fontos ebben a vonatkozásban Maróthi „Opi- niones” c. tervezete, melyben a világi nevelés gondolatát fejtette ki, és amelyet 1841-ben Domokos Márton városi főbíróhoz nyújtott be. A tervezet összhangban van Debrecen tanácsának közgyűlési határozatával, miszerint: „Légyen minden utcában egy magyar oskola, az hat utcában hat, holott csak olvasást, éneklést és írást magyarul tanulják a gyermekek, nem lévén többre semmire sem kötelesek.”9 Debrecen város közgyűlésének ez a határozata és Maróthi György 'professzornak a tervezete korszakalkotó jelentőségű az egész tiszántúli iskola- kultúra történetében, mert megvetette az alapját a világi nevelésnek. Az egyházi iskolázás egyeduralmának ellenében ez a tendencia a felvilágosult racionalizmus szellemében fogant és tovább erősödik, hiszen a polgári fejlődés — minden lassúsága ellenére — ennek a tendenciának kedvez. Maróthi híres tankönyve, az „Arithmetica vagy a számvetésnek mestersége” címmel 1743-ban jelent meg, és új utat nyitott a hazai református kollégiumok tankönyvirodalmának a történetéhez. Mivel a tiszántúli partikuláris iskolák felsőbb klasszisaiban is Maróthi számtankönyvét használták, sőt más felekezeti intézmények is átvették, országos iskolatörténeti jelentősége van annak a hármas metodológiai célkitűzésnek, amelyet a szerző a bevezetőjében megfogalmazott: 1. A számtanpéldák kiválasztását, a korábbi tankönyvektől eltérően, nem a vallási tantételek, a bibliamagyarázatok igazolására, hanem a racionális használhatóság, a polgári érdekeltség követelményeire való tekintettel végezte el; 2. A strófákba, gügyögő ver- sezetekbe szedett, inkább a memorizálást, mint a megértést szolgáló rigmusok helyett prózában, „folyó beszédben” írta meg könyvét; 3. Az egyszerűbb, a könnyebb aritmetikai ismeretektől halad a nehezebb, a bonyolultabb tárgykörök, példák megoldása felé. Két fontos tanácsot is ad, amelyek még ma is érvényesek. Egyik a tanítóknak szól: „ ... azt tanácsolom, hogy tanítványaikat mentői idejében lehet az aritmeticára fogni, mert tapasztalásból mondhatom, hogy erre már öt és hat esztendős korában alkalmatos a gyermek”.10 Másik a tanulóknak íródott: „ ... renddel menjenek 8 Jausz Béla: Maróthi György. Acta Universitatis Debreceniensis De Ludovico Kossuth Nominate. Db. 1956. 34. old. 9 HBmL. IV. A. 1011/a. — 1739. 159. old. 10 Maróthi György: Arithmetica vagy a számvetésnek mestersége. Db. 1763. 5—6. old. 8
