A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 8. 1981 (Debrecen, 1981)

Közlemények - Makkai László: Puritánok és boszorkányok Debrecenben

olyan általános gyakorlat volt, hogy büntetésére csak akkor került sor, ha ártalomra fordították. Az 1626. évi pörben a tanács az egyházi felfogást követte, mikor „tátos ördöngösség” vétkében marasztalt el. A táltosnak a boszorkánnyal, annak meg az ördöggel való összekapcsolása azonban idővel mindenféle népi varázslást, ha ártó, ha segítő szándékú volt, büntetendő babonává nyilvánított. Magyarországon ez nem egyházi, hanem világi bíráskodás elé tartozott. Ügy látszik azonban, hogy Debrecenben a tanács az ,,ör- döngős” boszorkányságot eleinte vallási tévelygésnek tekintette s egyházi bíróság elé próbálta utalni, mivel az első ismert boszorkánypörben, 1575- ben a vádlottat, aki maga vallotta be „ördögi tudományát”, ekklézsia követésre, azaz nyilvános templomi bűnbánatra ítélte.20 Ebben az évben ugyan egy másik asszonyt megégettek, de bűne mérgezés és kerítés, tehát a „tudományossággal” való visszaélés volt. Az első eset, hogy „ódó-kötő, bűjös- bájos varázslót” elevenen megégettek, 1599-ben fordul elő, amikor az a már említett utalás, hogy „Isten igéjét babonaságra fordította”, a reformátorok által hirdetett diabolikus boszorkánykoncepció meghonosodását jelzi.

Mindenesetre figyelemre méltó, hogy a debreceni boszorkánypörök ilyen rendhagyó kezdetei az 1572-ben meghalt Méliusz Juhász Péter lelki- pásztorságát közvetlenül követő időre esnek. Méliusz arra a később megfordítva érvényesülő eljárásra tett kísérletet, hogy a házassági ügyekben világi, a boszorkányságban egyházi hatóság legyen illetékes. Ismeretes, hogy Méliusz maga is foglalkozott népi gyógyászattal, gyógynövénykönyvet szerkesztett s a babonaság elleni harcot nem máglyával, hanem tanítással folytatta. A magyar néphitben ma is élő, az alvókat „megnyomó”, „halálrasze- rető” démont, a lidércet pl. .betegségből származó képzelgésnek mondja, az igézésről meg azt állítja, „hogy a kisdedeket és másokat tekintettel, ránézéssel, érzéssel, dicsérettel meg lehet rontani, az gonosz beszéd”. Azt viszont a reformátori tanításnak megfelelően vallja, hogy „a boszorkányokat, éji kísérteteket, kóbor lelkeket az ördög igazgatja, vezeti rosszra”.21 A reformáció kettős törekvése, a tanítás és az üldözés tehát már Méliusznál együtt jelentkezik, ha nála a tanítás hangsúlyosabb is. Utódai, az ún. ortodox kálvinisták egyre szigorúbban vették a boszorkányságot, abból a felfogásból kiindulva, hogy Isten elsősorban a hamis istentisztelet miatt küldi csapásait az emberekre, s ha a római egyház „fehér mágiája” is bálványimádásnak tekintendő, mennyivel inkább az a boszorkányok „fekete mágiája”! Nem

20 Az eklézsia követésről Koncz Ákos: Debrecen város régi büntető joga és ennek alkalmazása a különböző bűnesetekben. Debrecen, 1913. 32—35. oldal. Haász 1.: i. m. 341. old. vö. llyés Endre: Egyházfegyelem a magyar református egyházban. Debrecen 1941.

21 Dömötör T.: i. m. 48—52. old. Uo. 53. a szerző találóan jegyzi meg, hogy Méliusz kortársa, Bornemissza Péter „is ostorozza a babonaságot. Szemben azonban Mé- liusszal, aki a lidécbe vetett hitben észrevehetőleg nem hisz és ellen orvosságot ajánl, Bornemissza mindenféle babonaságot az ördög személyes közreműködésének tulajdonít... Az ördög személyének ez az előtérbe helyezése azért is némileg meglepő, mert más magyar nyelvű művekben, amelyek e századból ránk maradtak, az ördög személye nincs ennyire előtérbe, és furcsa, hogy éppen e felvilágosult humanista művében jelentkezik ilyen hangsúlyosan.” A ténymegállapítás találó, az értékelés azonban módosításra szorul. Bornemissza nem volt „felvilágosult”, mint ahogy korának humanizmusa sem volt az, az ördög hangsúlyos szerepeltetése pedig nem meglepő egy olyan erősen lutheránus beállítottságú lelkipásztornál, mint ő volt, hiszen tudjuk, hogy Luther maga is tintatartót vágott a nála személyesen jelentkező ördöghöz.

121