A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 7. 1980 (Debrecen, 1980)
Tanulmányok - Kahler Frigyes: Réczei Sándor naplója. Adalékok a Tiszántúl 1919-1920-as román megszállásának történetéhez
véleményét is. Ezeket az értékítéleteket — sokszor félmondatok, vagy csak indulatszavak-— tekintjük a Réczei-napló legfőbb értékeinek. A szerző ez irányú megnyilvánulásai ugyanis osztályának értékítéleteit tükrözik, részben úgy, hogy azokat Réczei egyúttal bírálja is. Ezek a bírálatok ugyancsak tipikusak, a társadalom uralkodó osztályának egy rétegére jellemzőek. Réczei Sándor magas rangú bíró volt, aki a burzsoá államgépezetben kiemelkedő helyet foglalt el. Neveltetése, műveltsége, egész társadalomszemlélete, társadalmi kapcsolatai — s nem elhanyagolható mértékben kiemelkedő javadalmazása—-mind ahhoz a burzsoá államhoz kötötték, amely az első világháború erőpróbáját nem állta ki, s amely 1919. március 21-én összeomlott. Az államgépezet belső ellentétei már a világháború utolsó két esztendejében kiéleződtek. Az uralkodó osztályok érdekeiért vívott háború terhei egyre jobban nehezedtek rá az államgépezet magánvagyonnal nem rendelkező és a háborús üzleti válalkozásokban részt nem vevő tagjaira. Sokan tapasztalták, hogy a háborúban vagyonokat gyűjtött burzsoázia szolgálata sokszor az elemi szükségleteiket sem biztosítja. A helyzet ellentmondásos voltát fokozta, hogy — mint már érintettük — a polgári osztálynak Réczei Sándor által reprezentált rétege ezernyi tudati szállal kötődött az általa mindenhatónak tisztelt államhoz és azokhoz a — zömmel konzervatív — tudati kategóriákhoz, amelyek a háború végére — de különösen a forradalmak során — alapjaiban rendültek meg. Mindez nem sodorja Réczeit a szélső jobb felé. Megőrzi kritikai érzékét saját osztályával szemben is. Jellemző, hogy 1920-ban a hivatalos curiai állásponttal szemben le meri írni — és az írását át is adja a levéltárnak, — kritikáját a bírói gyakorlat abszurditásáról, amely a Tanácsköztársaság rendeletéinek végrehajtóit, mint köztörvényes elkövetőket vonta felelősségre. Réczei 1920. januárjában így ír: „a szenvedélyeken felül emelkedni tudók lelkében azonban oda férkőzött a kétség: váljon megállják-e a bűntett minősítések a tárgyilagos jogi kritikát? Váljon lehet-e az akkori állam-hatalom rendelkezéséből folyó tényeket ........közönséges gyilkosságoknak, sikkasztásoknak stb. tekinteni?” Majd amikor a debreceni törvényszék is hasonló álláspont alapján ítélt Novák Károly és Boldog József ügyében, ugyancsak hangot ad álláspontjának: „Mindig kétségesnek tartottam, hogy ez a felfogás megállja-e a lehiggadt és tárgyilagos jogászi kritikát?”6 II. A román katonai megszállás ténye ellentmondásos érzelmeket váltott ki a debreceni polgárságból. Egyrészről a proletárdiktatúra leverése és polgári rend restaurációja kétségtelen megkönnyebbüléssel, másrészt a jövő bizonytalansága aggodalommal és félelemmel töltötte el. A háborús vereség és az ellenséges katonai megszállás ugyanakkor az elkeseredés és a nacionalista indulatok egyvelegének kedvezett. A megalázottság érzését fokozta, hogy a megszállók nem is az antant csapatok, hanem a román királyi hadsereg alakulatai voltak. Hivatalosan azonban mindezeket félre kellett tenni és a megszálló csapatokkal meg kellett találni a közös vagy legalábbis közösnek látszó érdekeket. Ez a város részéről nemcsak a fehér zászló kitűzésében állt, hanem abban 6 R. 206. és 210. (1920. jan. 28-i feljegyzés.) 34
