A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 7. 1980 (Debrecen, 1980)

Közlemények - Moess Alfréd-M. Román Éva: Az utolsó nagy pestisjárvány Debrecenben. Adalékok az 1739. évi járvány történetéhez

mögött a halálokok mögött olyan halálesetek rejlenek, amelyeknél nem ismerték fel a pestist, minthogy az nem az ismert, megszokott tünetekkel lépett fel (pl. bubó). Az előzőekben, a betegség ismertetésénél az itt felsorolt halálokok, ill. tünetek majd mindegyike szerepelt, mint olyan, amely alkalomadtán a pestissel — a kór valamelyik stádiumában — együtt jár.

Mindez azt eredményezi, hogy a nem pestisben elhaltak egy — eléggé bizonytalan — hányadát hozzá kell adni a pestishalottakhoz. Ha az elmondottak alapján a specifikáció szerinti nem pestishalottak közül kiemeljük azokat, akik pestisgyanúsak, mintegy 200-zal nő a pestishalottak száma és ez a szám még magasabb lesz, ha a csak az anyakönyvben szereplő nem pestishalottakat is figyelembe vesszük.

Ha grafikonon mutatjuk be a debreceni református pestishalálozások alakulását, s egyúttal a nem pestisben elhaltak görbéjét is, szembeötlő, hogy az utóbbi is igazodik a pestishalálozások görbéjéhez. Ez a tény is abba az irányba mutat, hogy a nem pestishalottak egy része is — fel nem ismerten — pestisben halt meg. Az alsó grafikon a debreceni református halálozások havonkénti alakulását ábrázolja — ugyancsak abszolút számokban — az 1730—1738. évek átlagában. Ebből kitűnik, hogy Debrecenben általában ősztől tavaszig volt magas a halálozás és nyáron alacsony; éppen májusban szokott csökkenni, abban a hónapban, amelyben 1739-ben — a pestisjárvány kitörése után — emelkedni kezdett.

Konklúzióként megállapítható, hogy Debrecenben mintegy 8200 ember pusztult el pestisben. Nincsenek adataink a város 1739. évi lélekszámára; így csak hozzávetőlegesen becsülhetjük fel, hogy a lakosságnak kb. 1 /3-át vitte el a járvány.

Nemcsak a korabeli lélekszámot nem ismerjük, még kevésbé ismert a lakosság kormegoszlása. Egy bizonyos: a mai viszonyokhoz képest sok volt a gyerek és kevés az öreg. Weszpréminek Szűcs István által is idézett állítását,35 hogy a pestis egyaránt ragadta el a csecsemőket és aggastyánokat, a rendelkezésünkre álló adatok egyértelműen cáfolják.

Májustól augusztus végéig 1011 megállapítható korú pestishalottból: 2 éven aluli volt 28, 60 éven felüli 15 és még a 41—60 évesek is csak 43-an voltak, Tény az, hogy a járvány előrehaladtával jelentékenyen nőtt a 2 éven aluliak és az öregek száma és aránya; novemberben 922 pestishalottból 2 éven aluli volt 99, 60 éven felüli 22 és 41—60 éves 66. A három korcsoport együttesen még mindig csak 20%-át képviselte a pestishalottaknak, azaz a 2—40 évesekre 79,8% esett. Az 1939. évi kecskeméti pestis pusztításának leginkább kitett korosztályok az 5—30 évesek voltak.36 Talán magyarázatul szolgál ez arra is, hogyan élhették túl a járványt a város vezető személyiségei, szinte kivétel nélkül. Valószínűleg azért, mert általában abban az életkorban voltak, amelyet legkevésbé érintett a pusztulás. Szilágyi Márton professzor pl. életben maradt, de 14 éves leánya és 6 éves fia meghall november hó folyamán.

A második kérdésre adott választ azzal zárjuk le, hogy a járvány általában súlyosan érintette az 1700—1737 között születetteket, de viszonylag megkímélte a századforduló előttieket és a közvetlenül 1739. előtt születetteket. Következik ebből az is, hogy a járvány népesedési következményei még legalább 20—25

35 Szűcs István: Szabad királyi Debreczen Város Történelme. III. Db. 1871. 771—772. old.

36 Moess Alfréd: Az 1739—40. évi pestisjárvány a távolból és közelből. Orvostörténeti Közlemények 75—76. Bp. 1975. 71—75. old.

127