A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 7. 1980 (Debrecen, 1980)

Közlemények - Moess Alfréd-M. Román Éva: Az utolsó nagy pestisjárvány Debrecenben. Adalékok az 1739. évi járvány történetéhez

is; ennek a halotti anyakönyve is példásan vezetett.17 Ez a forráskomplexus tehát mélyreható vizsgálatokat tesz lehetővé a debreceni pestisjárvánnyal kapcsolatban.

A két kitűnő forrás számadatai a járvány áldozatai tekintetében nem fedik ugyan egymást egészen, ami érthető is, hiszen egymástól eltérő módon és célból jöttek létre, annyi azonban leszögezhető, hogy az eltérés a két forrás között kisebb, mint az, amely Biharnagybajomnál mutatkozik az anyakönyv és a pestisjelentés adatai között, noha Biharnagybajom lélekszáma kb. csupán egyhuszadát tehette ki Debrecen lélekszámának.

Debrecenben van az említett kettőn kívül még egy értékes forrás, amely ugyan nem tartalmaz számszerű adatokat, de igen élénk fényt vet azokra az intézkedésekre, amelyeket a város vezetősége a pestisveszély elhárítására hozott. Debrecen város tanácsának közgyűlési jegyzőkönyveiről van szó,18 amelyekben mindent feljegyeztek, ami a város élete szempontjából jelentőséggel bírt. Kitűnik ezekből, hogy már 1738. január 11-én — amikor az erdélyi pestisről az első hírek érkeztek — meghozták az első óvintézkedéseket: a város kisebb kapuit zárva tartották és a Cegléd utcai kapuhoz őrt rendeltek. 1738 áprilisában híre jött annak, hogy „a pestisnek ereje a Temesi Districtusban s nevezetesen a Temesvári Örösségben is elhatott”; április 19-én a Szegeden és Aradon túl levő helyekről érkezők számára 40 napos vesztegzárat rendeltek el. 1738 júliusában a Banatus és Szeged felől terjedő pestis kerül napirendre és elrendeltetik, hogy senkit sem lehet passzus nélkül bebocsátani. 1738. október 9-étől: „hogy a Pestis iránt való vigyázás jobb móddal lehessen, csak a Váradi és Péterfiai kapuk lesznek nyitva”. November 5-én a város kapuihoz rendelt comissariusoknak adott intézkedésekről van szó. 1739. január 13-án kijelölik a pestiskórházként szolgáló épületeket; március 13-án elrendelik, hogy a Várad- és Péterfia-kapuk helyett a Csapó és a Miklós utcaiak nyittassanak ki. Március

19-én híre jön annak, hogy a szomszédos Szoboszlón kitört a járvány és pestis gyanúba került Szovát, Nádudvar és Kaba; ezért a határban mindenfele őröket állítanak. A lakosságnak be kellene jelentenie, ha beteg van a házban, de egy április 1-i bejegyzés szerint a „lakosok eltagadják a magok betegjeit”.

Az óvintézkedések végül is hiábavalók voltak: május 16-án a város pestisgyanússá (suspectus) vált és a Csapó utcában 3 ház „occludáltatott” — lezáratott, majd pedig a város fertőzötté (infectus) nyilváníttatott. Dr. Bentzig Mátyás volt a pestilenciális orvos és segítségére volt a város másik két orvosa: dr. Faber Fülöp és dr. Buzinkay György; utóbbi 1737. április 22-én kezdte meg orvosi működését évi 240 Forint fizetéssel, amihez még természetbeni juttatások járultak.

A járvány május folyamán csak lassan terjedt: a halotti anyakönyv szerint csupán 30 áldozata volt, akik közül 21-ről lehetett megállapítani, hogy a városnak melyik részében éltek. A város két kerületre oszlott: az Alsó- és Felsőjárásra; előbbi lényegében a város déli, utóbbi a város északi részét képezte. Mindkét kerület három-három szakaszra oszlott, amelyek mindegyike több utcatizedet foglalt magában és egy-egy nagyobb utcáról volt elnevezve. A XVIII. században a Felsőjárásban a Csapó, a Péterfia és a Fiatvan utca, az Alsójárásban a Piac, a Cegléd és a Varga utca voltak e szakaszok (körzetek) központjai.19 Nos, az első két hét 21 említett áldozata közül 8 a Cegléd utcai, 6 a Csapó

17 MÓL Filmtár. A 3247. sz. dob. RK 749/1.

18 HBmL. IV. A. 1011/a. 1726—1741. MÓL Filmtár 10068. sz. dob.

19 Komoróczy György: Városigazgatás Debrecenben 1848-ig. Db., 1969. 34—37. old.

121