A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 7. 1980 (Debrecen, 1980)

Közlemények - Moess Alfréd-M. Román Éva: Az utolsó nagy pestisjárvány Debrecenben. Adalékok az 1739. évi járvány történetéhez

arányszámok vagy más fogódzó segítségével valószínűsíthető), a járvány pusztításának a lakosság számához viszonyított aránya is csak becslés jellegű lehet.

Ehelyett megpróbáljuk a rendelkezésre álló számadatokat a felhasznált források karakterének szemszögéből összevetni, nemcsak ismertetve, de értékelve is azokat a járványtörténet szempontjából. Ezen túlmenően a pestis betegség lefolyásának a mai napig ismert változatait a rendelkezésünkre álló — nagyrészt anyakönyvi — adatok segítségével kíséreljük meg bemutatni, mint- egy gyakorlati tényekkel illusztrálva azt az elméletet, mely az elmúlt közel száz év alatt jelentős fejlődésen ment át, míg mai, általánosan ismert és elfogadott formájáig eljutott.

* * *

A vizsgálatunk tárgyát képező pestisjárvány — mint erre korábban is utaltunk — már 1737-ben megjelent Magyarországon. A Török Birodalom felől, Havasalföldről Brassó körül hatolt Erdélybe. A Déli Kárpátokkal párhuzamosan, a Maros és a Fehér-Körös völgyében terjedt nyugat felé, 1738-ban elérte az Alföld déli részét, a Bánátot, Szeged környékét és a Duna—Tisza közét. Bajánál, Kalocsánál egyelőre a Duna vonala szabott határt a járvány terjedésének. 1738. év őszén a Tiszántúl északi irányban a Szegvár—Hódmezővásárhely—Békéscsaba—Nagyszalonta vonalig nyomult előre, de november végén már Öcsödön a Körösök alsó folyása mentén is felütötte fejét, december utolsó napjaiban pedig — mintegy 60 kilométeres ugrást téve Békésben — előbb a távolabbi Biharnagybajómban (dec. 19.), majd Füzesgyarmaton (dec. 29.) mutatkozott. (Lásd: a mellékelt térképet.)

Öcsöd és Biharnagybajom így a járvány előretolt gócaivá vált: előbbiről rövidesen Békésszentandrás, Gyoma, Mezőtúr és Kunszentmárton fertőződött, utóbbiból 1739. január elején Karcag. A járványnak ez a keleti szárnya vált a későbbiekben veszélyessé Debrecen szempontjából: márciusban elérte Püspökladányt és Szoboszlót, áprilisban észak fele Balmazújvárosig, kelet fele Derecskéig terjedt és így északnyugat-nyugat-dél felől mintegy frontvonalat alkotott Debrecen irányában. A mögöttes területen újabb helységek estek a járványnak áldozatul: április végén Sáp, május elején Földes, Szovát, Nádudvar.

Felmerül a kérdés: milyen forrásokból állapítható meg, hol, mikor lépett fel a pestis, mennyi ideig tartott és hány áldozatot szedett. Két nagy forráskomplexus van: egyiket azok a jelentések képezik, amelyek a járvány folyamán felső szervek utasítására készültek, s általában hetente küldettek be a Magyar Királyi Helytartótanácshoz,7 ill. a Tiszántúl egészségügyi főbiztosához, gr. Károlyi Sándorhoz.8 A másik forráskomplexus: az egyházi anyakönyvek,9

A debreceni pestisjárvány tekintetében a jelentések közül az a specifikáció mérvadó, amely a Károlyi család levéltárában maradt fenn és a „Debrecenben 1739. május 16.—1740. január 31. között pestisben avagy egyéb nyavalyákban elhunytak” névjegyzékét tartalmazza. Ennek adatait Dávid Zoltán a Déri Múzeum évkönyvében megjelent, korábban már idézett munkájában táblázat formájában közölte.10

7 MOL C 37 Lad. E. f. 4. n. 28. (I—II.)

8 MOL P 392. Pestisre vonatkozó iratok. Számos megye ezekből a forrásokból merített pestiskimutatását közölte Dávid Z. az 5. sz. a. hivatkozott cikkében.

9 Az egyházi anyakönyvek elsőpéldányainak mikrofilmjei a mai Magyarország területéről, 1895. okt. 1-ig bezárólag a MÓL filmtárában a tudományos kutatás rendelkezésére állnak.

10 Dávid Z.: 6. sz. a. i. m.

118