A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 3. 1976 (Debrecen, 1976)

Tanulmányok - Béres András: Állategészségügy a XIX. század elején a Hortobágyon

szinte irodalmi megfogalmazásban számolnak be, megfelelően aláfestve a jelenség borzalmasságát. Alapját még a múlt 1845. esztendei szárazság vetette meg, amelyhez a rossz teleltetés is hozzájárult. Az említett jelentés hűen és szemléletesen tárja elénk a terület állapotát, s az állategészségügyi viszonyok ismerete mellett a korképet is jól festi. Egyidejűleg azt a rideg állapotot is tükrözi, amely a XIX. század elején Hortobágyon uralkodott. Ugyanakkor a debreceni jószágtartó gazdák életszemlélete is mérhető az általuk gondozott, legelőn tartott állatállomány állapotán. Máskor az áradások miatt szorult a hátasabb helyekre egy-egy gulya, ahol a legelő annyira megkopott, hogy ott a korosabb marhák sem lakhattak jól, „és ha tovább is ilyen szárazság tart, mint eddig volt, így nemtsak éhezni, de romlani is fognak, mivel a vízapadáson való mező is, míg meg nem mossa az eső, nem örömest eszi”.35 Előfordult, hogy az Ohaton levő egyik gulyában nagyon sok volt a tüdő és lépdagadásban, vérben szenvedő állat.36 A margitai ökörcsordánál 1829-ben megdöglött és felbontott ökör mindkét tüdeje és mája gyulladó volt, epéje vastag és fekete színű, amiből megállapítható, hogy tüdőgyulladásban hullott el. A hasmenés betegsége már ritkább. Az ilyen állatokat a gulyákból kiszakasztva külön gondviselés alatt a gazdáknak saját tanyájukon kellett tartani, nehogy a betegség továbbterjedjen.37 Az 1800-as évek elején terjedő tehénhimlő ellen oltást rendeltek el, s a Tanács úgy döntött, hogy az „Egyházi Személyekkel a’ Tehén himlő bé oltása hasznos voltának a’ templomokba minél elébb lejendő oktatása és ki hirdetése végett, egyetértésbe fog lenni.” A hatékonyság fokozása érdekében a felügyelő küldöttség figyelmeztesse a marhapásztorokat, hogy „ha a’ tehenek tölgyein természetes himlőt vennének észre helybeli Tiszti orvos uraknál haladék nélkül tegyenek jelentést — kik is azt meg vizsgálván ha alkalmatosnak találják eredeti mentő himlő anyagot fognak belőlle szedni, minden bejelentésért az illető pásztoroknak két pengő forint jutalom rendeltetvén”.38 így könnyebben fel lehetett venni a küzdelmet a némelykor veszedelmes méreteket öltött himlő ellen. Kevéssé küzdhettek meg azonban a vértályoggal, amely leginkább a két-háromesztendős rosszul telelt, „a gyenge fü miatt mohón kapó marhák” között szedte áldozatát.39

Már 1798-ban találkozunk olyan kiadvánnyal amely a veszettség gyógyításával, illetőleg megelőzésével foglalkozik.40 Öv a veszettkutya harapástól, s elmondja, hogy „minden házi és babonás orvosságok ártalmasak a’ veszettkutya harapása ellen. Veszedelmes az ellen segedelmet keresni minden tudákos embereknél, vén asszonyoknál, vadászoknál, ’s ámítóknál.” Ez az emberre állatra egyaránt veszedelmes betegség nehezen volt gyógyítható. Az orvosságok között legjobbnak tartották az „Erdei eb-szőllő”-t v. másképpen a Farkas cseresznye (atropa belladonna) gyökerét.

Debrecenben 1816 körül N. Kondor Istvánné vált híressé a veszett orvosság készítéséről, aki apjától néhai N. Hollósi Andrástól tanulta a szer készítést. Az orvosi jelentés szerint a sok zaklatás miatt lemondott. Komlóssy

35 HBmL. IV. A. 1011/k. 448/1846. máj. 13.

36 HBmL. IV. A. 1011/a. 1791. máj. 23. 111. old. 357. sz.

37 HBmL. IV. A. 1011/k- 283/1829.

38 HBmL. IV. A. 1011/a. 1804. jún. 25. 96. old. 280. sz., 1808. aug. 19. 173. old. 536. sz. 1842. máj.

25. 235. old. 875. sz. H. Fekete Péter: Állatgyógyítás a Hajdúságon. Ethnographia, LXVII. 1956.

126—131. old. Vajkai Aurél: Adatok a Felföld népi orvoslásához. Ethnographia, XLVIII. 1937.

140—154. old. Vajkai Aurél: A szentgáli juhászat. Bp. 1943. 17—18. old.

39 HBmL. IV. A. 1011/k. 256/1840. máj. 18.

40 HBmL. IV. A. 1/b. 182. cs. 50. Fase. VI. 1798.

6 Évkönyv III.

81