A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 3. 1976 (Debrecen, 1976)

Tanulmányok - Balogh István: Adatok az alföldi mezővárosok határhasználatához a XIV-XV. században

század első harmadában azonban e síkság apró sósfüves legelőin bizonyíthatóan csupán legeltetés folyt. A szarvasmarhatartó és -kereskedő, mezővárosi tőzsérek tartották itt a kerteken a gulyáikat. Ilyen tőzsérek bérelték a Bajoni családtól, mint földesúrtól Zámot, Balmaz pedig Debrecen és Újváros közös legelője volt. A pusztai állattartás jellegzetes építményeit éppen e pusztákért folytatott perek alapján ismerjük. A XVI. században még csak halvány körvonalakban látjuk — főleg az adatok töredékessége miatt —, de a XVII. században már bizonyíthatóan fennállott Debrecennek a három eltérő talajadottság által meghatározott és a XlX.század végéig megmaradt használati rendje (a Hortobágy legelő, a Mezőség a szántó, az erdők, a kaszálórétek a teleltetés színhelye). A Nagyerdő és Apafája kivételével — itt mindig tilos volt a szántás-vetés és teleltetés is —, a többi erdős pusztán a XVI. században az elhagyott szántótelkeken talán még folyhatott némi földművelés, de a következő évszázadban már bizonyosan nem, mert ekkor már e tekintetben szigorú tilalom alá vette őket a kommunitás.

5. Az előbbiekben idézett oklevelek kétségtelenné teszik, hogy a földesúr a mezőváros lakói részére használatra átengedett birtokok egyrészén a használat módját is meghatározta (Nagyerdő, Apafája, Kösélyszeg). Ezek területe az akkori határhoz viszonyítva nem túl nagy, de ez a körülmény gondolkodóba ejthet afelől is, vajon a mezőváros egyedül maga határozta-e meg a többi határrészen gyakorolt használati módot? vagy esetleg a földesúr helybenlakó officiálisának is volt-e abba beleszólása?

Sajnos a XV. századi oklevelek erről semmit sem mondanak. Valamiféle rend persze volt már ekkor is és ez minden haszonvételre kiterjedt. Ezt árulja el Mátyás 1484-ben kiadott oklevele Tar Albert nevű ispánja részére. A nevezett ispánnak volt egy udvarháza Debrecenben, amelyet tatarozni és építeni kívánt, ezért a király a házat, a kérelmező személyét, két fiútestvérét, valamint utódaikat kivette a debreceni bíró és az uradalmi tiszttartók ítélkezési illetősége alól. Fel is mentette őket minden, a városra kivetett vagy kivetendő rendes és rendkívüli adó fizetésétől. Az oklevélnek egy bekezdése arról árulkodik, hogy valamiféle rendszer alapján a városlakókat már a kommunitás részeltette a városhatár használatában. Az oklevél szerint ugyanis Tar Albertet és utódait „a mentesség ellenére sem kell a várostól idegennek tekintetni, de a városnak minden jövedelmében (quaestibus), hasznában (usibus) és haszonvételében (utilitatibus), művelt és műveletlen szántóiban, rétjeiben, legelőmezeiben, kaszá- lóréteiben, általában minden javaiban, más polgárok és lakosok szokása szerint örökké részesek legyenek és haszonvétellel bírjanak a többi városlakó módjára.”40

A XVI. századi adatok alapján több ilyen nemesi telek is lehetett a városban — négyről biztosan tudunk — azt azonban az oklevelek nem árulják el, miként illeszkedtek be a fennálló használati rendbe. A telekszervezet — tehát a beltelek tulajdonához kötött, a vele elválaszthatatlan birtoklási egységet alkotó határbeli járulékok — fennállását még a nemesi és földesúri telkek esetében is csak a XVI.századból tudjuk igazolni. Az egykori kastélynak és még egy másik nemesi kúriának a debreceni határban elkülönített major-kertje volt.

40 János király 1527-i oklevele. Uo. IV. A. 1021/b. Kápt. más. 94. köt. (Dl. 444. sz.) — Tar Kata háza a XVI. század elején kiváltságos helyzete miatt gyakori vita tárgya volt. Végül a város meg is vette.

20