A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 3. 1976 (Debrecen, 1976)

Tanulmányok - Balogh István: Adatok az alföldi mezővárosok határhasználatához a XIV-XV. században

A többiek esetében csak valószínűsíthető az a feltevés, hogy az uradalom fogyatkozó népességű vagy éppen néptelen birtokait határukkal együtt a földesúr hasznosabbnak ítélte a dinamikusan fejlődő mezőváros lakóinak használatra átengedni. A XVI. századi használati rendből visszakövetkeztetve a városlakók ennek a határterületnek mintegy felét művelhették meg csupán, több mint egyharmadát a XV. században már legelőnek, a fentmaradó részt pedig erdőnek hagyták.38

4. Az a körülmény, hogy az egyes — most már mondhatjuk pusztákat — az oklevelek mindig külön-külön névvel nevezik meg, azt a feltevést erősíti, hogy ezek a XlV.században még jól felismerhető határok között feküdtek, — tehát nevük nem csupán területi körülhatárolás nélküli helynév. Ha egyesek közülük lakottak voltak, határaik fenntartása a lakók számára sem volt közömbös. Elsősorban éppen nekik, hiszen gazdálkodásuk alapja a faluhatár. Amíg a lakott birtokok egy uradalom keretében maradtak, a földesúr számára az egyes falvak kialakult határának fenntartása és megóvása nem volt lényegbevágó. De neki is érdeke fűződött a határvonal fenntartásához, ha részbirtokossá vált és az egy- vagy több birtokos társával nem egyezett meg a közös használatban. Ez esetben, példa Kösélyszeg, ahol egy ideig Sziget a Hunyadiak birtoka volt, mégis a debreceniek használatába átengedett részt a falu határától elválasztották és amikor a falu többi része kivált az uradalomból és más birtokosa lett, határjelekkel is elkülönítették. Viszont több területileg összefüggő pusztát elkülönítő határjelek fenntartását a mezőváros lakói sem érezték lényegesnek, és ezek időjártával egybe is olvadtak, főleg ha sem a használat, sem a birtoklás rendje miatt nem volt a határjelekre szükség. (Pl. Máta és Balmaz, Soma, Szata, Kondoros, Ároktelke, Lukaháza.) De a mezőváros is gondosan ügyelt arra, hogy a szomszéd, idegen földesúr birtokával érintkező vonalon a régi határ fentmaradjon. A XVI. század első felében már a mezőváros lakói bonyolódnak perekbe — még mindig a földesurak aktív támogatásával — a puszták határai miatt. E perek folyamán alakult ki a felsorolt puszták területének egybeolvadásával lényegbe véve a XVI.század folyamán Debrecen törzshatára, amelyet fejedelmi adomány címén saját birtokának is tekinthetett.39

A XV. századi — még csak használat címén bírt — városhatár három egymástól eltérő talajú, földrajzilag is elkülönülő tájon terült el. Soma a beléol- vadt többi pusztával, Szalóksámson és Facsát a Nyírségen feküdt. Az egykori falvak az erdőirtásokon állottak, a vízállásos rét legeltetésre, a könnyű műve- letű, de kevésbé termékeny homoktalaj a földművelésre volt alkalmas. Szalóksámson határjárása során népvándorláskori védőrendszer árka mentén (Csörsz- árka) vonult a határ, majd halászóhelynek rekesztett vízállás, szántóföldek, ligetek és kaszáló rétek mentén. A Tócó árvizes lapályától nyugatra mintegy 24 km szélességben Lombi, Kamaráshalma, Ondód, Fegyvernek, Elep, Cuca területe a termékeny lösztalajú Mezőségre esett, amely szántás-vetésre és legelőnek is alkalmas, a falvak — kivétel nélkül — a mélyen bevágódott széles völgyek peremén helyezkedtek el, mert itt a víz könnyen elérhető volt és a völgyfenék kiváló réti szénát adott. Máta, Balmaz, Kösélyszeg a Hortobágy szikes, árvizes, ősgyepes síkságán feküdt, 1945 előtt még az ármentes porongokon a középkori földművelés barázda-nyomait az újra gyepesedés megőrizte. A XVI.

38 Szabó István: A praedium. Agrártörténeti Szemle. 1962. 310, 327—328. old.

39 Az enyingi Török János által 1552-ben kiadott rendtartás szerint a lelépő városbíró az utódának köteles volt a határokat helyszínen megmutatni, nehogy azok feledésbe menjenek. HBmL. IV. A. 1021/b. Muo 15. 1552.

2*

19