A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 2. 1975 (Debrecen, 1975)

Levéltári fórum - Orosz István: A hajdúvárosok agrártörténetének levéltári forrásai a 18-19. században

meg, hanem az egyes városok, a problémák azonos volta miatt azonban rendszerint hasonló intézkedéseket találunk minden helységben.

Az 1745. és 1756. évi katonaállítással kapcsolatban sem azonosak az egyes városok rendeletéi, de a részvétel mindenütt lehetőséget teremt a régi jövevényeknek, hogy a hajdúkkal azonos jogokat szerezzenek az örökös földbirtok megszerzésében és használatában. A böszörményiek pl. úgy határoztak, hogy „azok kik abban a Hadi Expedítióban (az 1745. éviben) az eö tehetségek szerint concurraltak, tartassanak Város Igaz lakosainak".8 9 Az igaz lakosok vagy hazafiak korábban csak a hajdúk leszármazottai voltak.

Szoboszlón az elmondottak mellett arra is lehetőséget teremtenek a résztvevőknek, hogy a korábban az újraosztásos földközösség rendje szerint kapott földjük egy részét, bizonyos összeg lefizetése mellett örökösen megszerezhessék, s „szintén úgy mint a Tilalmason lévőket (azaz az ősi szállásföldeket) örökösen" bírhassák.8

A földbirtoklás fejlődése szempontjából jelentős kerületi statútumok sorát a Tagányi Károly által is elemzett 1770. évi nyitja meg, amelyben arra utasítják a városokat, hogy a telkek külső tartozékait egy tagban mérjék ki.10 11 Egy néhány évvel későbbi beadvány azonban kénytelen volt megállapítani, hogy „ezen végzése a Hajdú Városoknak, némelly tehetősebbeknek valóságos Inte- ressentiájára nézve effectusba nem vetetthetett".11

A 18. század utolsó harmadában és a 19. század első évtizedében még számtalan sok kerületi és városi határozat született a földbirtoklás szabályozására. E statútumok sorát az 1820. évi kerületi zárja le, amely össze is foglalja a birtoklással kapcsolatos helyi jogszokást. A statutum biztosítja a birtok vásárlásában és zálogosításában a hajdúk elsőbbségét az idegenekkel és a hajdú városokban élő nem hajdúkkal szemben. Szentesíti azt a gyakorlatot is, hogy az elidegenített hajdú örökséget vissza lehet perelni a hajdújog alapján. Megerősíti azt a szokást, amely a szőlőket és censuális földeket ingóságoknak és nem ingatlanoknak tekinti, fenntartja a kommunitás tuladonjogát a zselléreknek osztott ún. cespititius telkekben, a városi közösség caducitását az elhagyott telkekben és a magvaszakadtak birtokában stb.12 E megállapítások egy része - amint látni fogjuk - ellentétben állott bizonyos királyi utasításokkal is, mégis csak a szőlők jogállását módosították néhány évvel később, amikor elhatározták, hogy azok, mint a más helyeken levő szőlők „többé ingó javaknak ne tekintessenek".13

A mindennapos gyakorlat által megerősített statútumok is igazolják azt a felfogást, amely szerint a hajdú városok a 17-18. században nemcsak az örökös, privilegizált hajdúföld és a bérelt prédiumok birtoklása között tettek különbséget, de az örökös földek között is megkülönböztették az egyéni tulajdonban levő s a kommunitás rendelkezése alá nem tartozó földeket (tilalmas, szállásföldek), és a közös használatban maradó egyéb határrészeket, amelyeket a kommunitás enged át bizonyos időre - kezdetben szabad foglalással, később szabályozott foglalással, majd osztásos formák szerint - a lakosok8 Uo. V. A. 1/a. 1747. febr. 15.

9 Uo. V. A. 406/a. 1756/57.

10 Kolosvári Sándor - Óvári Kelemen: A magyar törvényhatóságok jogszabályainak gyűjteménye III. k. Bp. 1892. 493. old.

11 HBmL IV. A. 502/b. 1782. Fase. XXV. No. 24.

12 Kolosvári-Óvári: i. m. 540. old.

13 Uo. 520-24. old. A szőlők ingóság jellegére: HBmL IV. A. 502/a. 1802. 134. old.

151