A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 1. 1974 (Debrecen,1974)

Komoróczy György: A királyi biztosság és a debreceni királyi biztosságok 1778-ig

megállapították, hogy melyik tanácsnok milyen napokon tart törvényszéki tárgyalást.

Ugyanakkor a közgyűlés megtette észrevételeit a szepesi kamara utasítására. Különösen attól a korábbi intézkedéstől idegenkedett, hogy a vezető tisztségviselők egy-egy hivatali munkakörben állandósuljanak. Szerintük ez az eljárás sérti a városvezetésre alkalmas személyek érdekeit. A szenátus szerint ugyanis, ha „a tisztségviselők állandóak maradnak egy-egy munkakörben, senki sem emelhető ki akár a szenátorok, akár a választott hites közönség soraiból", amivel egyesek hátrányos helyzetbe kerülnek. A szenátusnak az volt a véleménye, hogy „bárki a választás időpontja előtt, vagy akkor lemondhat állásáról és ha a választott hites közönség úgy látja jónak, helyébe más személyt állíthat olyanok helyére, akiket akár az öregség, vagy más természetű kötelezettség sújt"/*9

Ugyanezen a széképítésen egy új állásnak: a polgármesteri tisztség szervezésének gondolata is felmerült. Egyelőre csak arról volt szó, hogy a polgár- mesteri tisztség nem volna függetlenített, hanem azt az egyik szenátor töltené be. Csak egy fél évszázad múlva valósult meg az erre irányuló követelés, amely körül Debrecenben hosszas küzdelmek zajlottak le.

Csizmadia Andor fejtette ki, hogy a polgármesteri tisztség a XVII. század óta vált jelentőségteljesebbé, összefüggésben azokkal a szélesedő várospolitikai kérdésekkel, amelyek a szabad királyi városokban az igazságszolgáltatást igyekeztek a tanácson belül a közigazgatás és gazdaságpolitika irányításától elválasztani. A középkorban csak Sopronban és Pozsonyban volt önállóan választott polgármester, de a XVII. század végén már Szakolcán, Modorban, Ba- zinban, Szentgyörgyön, Nagyszombaton is megszervezték, a XVIII. század elején pedig több helyen is törekedtek kialakítani.50

Korábban a szakirodalom egy része azt a nézetet képviselte, hogy a királyi biztos szerepe a tisztújítások befejezésével véget ért.51 Ez a felfogás az újabb kutatások alapján nem bizonyult helyesnek, mert még akkor is, ha a széképítés után a királyi biztos eltávozott, az általa közvetített irányelvek érvényesítésétől a magasabb állami hatóságok nem tekintettek el.

Erre mutat a szepesi kamara Debrecen „főbírájának, nép tribün jának és a többi esküdtnek, szenátornak és polgárának" címzett utasítása arról, hogy a régi szokás szerint a szabad királyi városokban „a tisztújításkor királyi kamarai biztosok kirendelése szükséges, akik a részükre kiadott irányelvek szerint . . . kötelesek eljárni". Ezzel a rendelettel küldte ki az 1718. évi tisztújításra Meixner Antal Ferenc kamarai tanácsost, aki „a korábbi rendszer szerint megválasztatja a tisztikart". Az 1718. január 1-én kezdődött tisztújításon azonban nevezett nem jelent meg azzal a megokolással, hogy a város teljesítette az előző választáskor közölt utasításokat. A következő években valójában csak formális választások voltak; a közgyűlési jegyzőkönyvekben a nevek felsorolása után általánossá válik az a megjegyzés, hogy „ordo dominorum senatorum praeteriti anni confirmatur", és csak az elhunytak helyét töltötték be.52

Lényegében tehát gyakorlatilag megszűnt a választás, és egyszerűen a korábbi állapot, személyi összetétel megerősítése vált általánossá. Többek között a választást helyettesítő kooptálás tényére utal az 1726. évi tisztújítás is, amikor „a néhai Dányádi János helyére Baranyi Istvánt a szenátori rendbe behívták".53 Valójában tehát nem a választott hites közönség, hanem egyszerűen a szenátus egészítette ki önmagát s ezt a jogi aktust a nagytanács tudomásul vette. Az a formalitás, hogy a vezető tisztségviselők a tisztújítás előtt lemond70