A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 1. 1974 (Debrecen,1974)
Komoróczy György: A királyi biztosság és a debreceni királyi biztosságok 1778-ig
talnok", két hivataltiszt, két írnok tevékenykedett, ugyanakkor az ideiglenes feladatok ellátásával megbízott királyi biztosnak mindössze egy ügyvivője (actuarius) volt.10 II. A királyi biztosok szerepe a sz. kir. városokban A várostörténeti monográfiák legnagyobb része a királyi biztosok szerepével, munkáik jelentőségével alig foglalkozott. Munkásságuk ismertetését legfeljebb a választások idején tanúsított magatartásukra korlátozták. A kérdés pedig annál fontosabb, mert a sz. kir. városok, függetlenül az országgyűléseken elfoglalt helyzetüktől, az országrendiségüktől, belső életükben nagyobb szabadságot, több hatáskört élveztek, mint a megyék tisztikara. „A szabad királyi városok a szent korona javai: bona, et peculia Sacrae Regni Coronae", ahogyan az 1514. évi 3. t. c. megfogalmazta. Kiváltságaikat királyi kegyelemből nyerték. Nem álltak sem a megyei, sem valamely földesúri joghatóság alatt, s főként a XVII. század végéig belső ügyeiket választott testületük kizárólag irányította. Önállóságuk kifejezésre jutott mind a jogalkotás, mind a jogalkalmazás területén, ezen túlmenően gazdaságpolitikai ügyekben teljes szabadságot élveztek akár a céhek és társulások, akár a földbirtokpolitika vonatkozásában.11 A bírósági fellebbezés szempontjából három kategóriába tartoztak: voltak tárnoki városok, közöttük 1695 óta Debrecen, személynöki városok és bányavárosok. Az utóbbiaknak külön fellebbezési bíróságuk volt.12 A XVII. század első negyedétől a városok életében sajátos, kétirányú folyamat figyelhető meg. Az egyik ágon a városok önállósága fejlődik azáltal, hogy a király — vagy Erdélyben a fejedelem — belső életüket megfelelő köz- igazgatási szervezetek hiányában nem bírja ellenőrizni, a másik oldalon pedig feltűnnek azok a tendenciák, amelyek az államhatalom kiterjesztése révén beleszólást követelnek a városok gazdálkodásába, majd a tisztújítások révén politikai életébe. A XVII. században tehát egyre inkább felszínre törtek a központi államhatalom - gyakorlatilag: a bécsi udvar - és az önkormányzati városigazgatás közötti ellentmondások. Ezek az ellentmondások azonban csak a török kiűzése után kezdtek egyre élesebbé válni, amikor az ország egy részét visz- szahódított területnek tekintették. A sz. kir. városok már a XVI. század előtt, majd később folyamatosan és egyenként jogszabályokat alkotva rögzítették saját kormányzatuk rendjét; hol jogkönyvek, hol kisebb terjedelmű statútumok születtek. A jogszabályalkotás forrását a királyi kiváltságlevél tartalmazta, a szabad választás biztosításával, a továbbiakban az uralkodó az ilyen irányú kérdésekkel nem foglalkozott. Ilyen természetű jogszabálynak tekinthető a budai jogkönyv a XV. századból, vagy Kolozsvár helyhatósági szabályrendelete 1537-ból stb.13 A XVII. század előtt - kivételes esetektől eltekintve — az államhatalom csak közvetve gyakorolhatott ellenőrzést éppen, mert a sz. kir. városok a király „tulajdonát" alkották, a közigazgatási hatóságok azok életének szervezeti formáit nem vizsgálták. Az ilyen városok fölött nem volt főispán, mint a király képviselője, belső rendjét egyetlen földesúr sem korlátozta. Még az 1672. évi kamarai utasítás is csak arra tért ki, hogy biztosítsa a kincstári jövedelmek be62
