A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 1. 1974 (Debrecen,1974)

Bényei Miklós: Debrecen reformkori művelődéstörténetének néhány kérdése

minden részletére, többek között mellőzi az előzmények és a gazdasági-társadalmi háttér bemutatását - ezekről Balogh István és Komoróczy György könyvei kimerítően tájékoztatnak.8 Végsősoron csak egyetlen, bár bonyolult probléma vizsgálatára vállalkozik: beszélhetünk-e Debrecenről úgy, mint a reformkori magyar művelődés egyik központjáról, vagy pedig a város ekkorra már teljesen elvesztette korábbi kulturális szerepét? Ezen belül további három kérdésre keresi a választ: mekkora volt a tárgyalt időszakban (1825-1848) a kultúrával kapcsolatban álló közönség?, milyen műveltséganyagot fogadott be? és mennyiben járult hozzá a nemzeti művelődés fejlődéséhez?

NÉPESSÉG, ISKOLÁZOTTSÁG, MŰVELT KÖZÖNSÉG

Debrecen a reformkorban az ország egyik legnagyobb városa. Pontos lélekszáma mindmáig tisztázatlan. Az 1828-29-es országos és az évről évre ismétlődő dicális összeírások, valamint a református egyház feljegyzéseinek adatai szerint mintegy 25-30 000 ember lakott a városban.1 Más statisztikák ennél jóval magasabb számot - 45-50 000 fő - közölnek. Az eltérés valószínű oka, hogy az utóbbiak a tanyákon és az erdőségeken lakókat is figyelembe vették.2 A népesség túlnyomó többsége — a különböző számítások szerint 22-27 000, illetve 42-47 000 - református vallású. Ezen kívül római katolikusok - 2-2500 — éltek még itt jelentősebb számban. Ök világnézeti, kulturális téren külön szigetet alkottak. Mellettük elenyésző hányadban evangélikusok (190-200), görög katolikusok (50-80), görög keletiek (70-80) és izraeliták (50-80) is megtelepedtek a városban.3 Nyelvileg még homogénebb ez a közösség: az idegen nemzetiségűek (németek, románok, szlovákok stb.) együttes száma alig érte el a 300-at, de ezek jórésze is magyarul beszélt; Sárváry Pál professzor szerint itt még „a német ember gyermeke sem tud németül”.4 Debrecen tősgyökeres magyarságát egyébként a kortársak majd mindegyike kiemelte, még a csípős nyelvű Pákh Albert is komolyra fordította a szót, amikor erről beszélt: „nemzetiség dolgában" „a külföldi elemekkel elárasztott Pest" elé helyezte.5

A város iskolahálózata ez idő tájt — a korabeli hazai viszonyokhoz mérve - igen fejlett.6 1844-ben létesítették a két óvodát, ide két év múlva már 185 gyermek járt.7 Az elemi oktatás rendszere az előző században alakult ki. A református (és evangélikus) fiúk a Kollégium négyosztályos ún. magyar vagy nemzeti iskoláját, a lányok a tíz utcai elemi iskolát (ezek kétosztályosak voltak) látogatták. Az utóbbiakba fiúkat is beírattak, főleg a külvárosi ispotályi iskolába. A római és görög katolikusok számára a kegyesrendi szerzetesek (piaristák) tartottak fenn elemi iskolát, két - majd 1846-tól három - fiú- és egy leányosztállyal.8 Az alapfokú iskoláztatásra komoly figyelmet fordítottak; a magisztrátus igyekezett gondoskodni az árvák taníttatásáról is.9 Korszakunkban a kollégiumi elemibe 600-800, az utcai iskolákba 1000-1200, a piaristákhoz pedig 100-140 gyerek járt. 1836-ban 2065, 1847-ben 2004 volt az összes tanulók száma.10 Mivel az iskoláskorúak szóbanforgó két-három korosztálya a népesség 4-6%-át tehette ki,11 nyugodtan megkockáztathatjuk a feltevést: az elemi iskola egy-két osztályát a lakosság zöme elvégezte. Leghamarabb a külvárosi gyerekek hagyták abba a tanulást, egy 1847-ben kelt tanácsi jelentés szerint 80%-uk már a második osztálynál.12 Az írni-olvasni tudók, illetve az analfabéták arányáról a reformkorban nem készült felmérés, ezért hozzávető192