A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 1. 1974 (Debrecen,1974)

Béres András: Debrecen város legelőgazdálkodása a Hortobágyon a XIX. sz. elején

1200 juhnál, illetőleg sertésnél többet ki nem hajthat, ha csak 30 ezüst krajcárt nem fizet darabonként.33 A kihajtott jószágot a legelőn küldöttség fogja szám- bavenni a gulyások, nyájjuhászok, vagy kondások jelenlétében, akik a számadásuk alá fogadott jószágot a számadó könyvben rögzítik, s az ohati vagy mátai biztosokkal hitelesíttetik.

A pásztorok kötelessége, hogy számadó könyvükben az időközben elvitt, vagy érkezett jószágot feljegyezzék, azt naprakészen tartsák, a változásokat a biztosoknak jelentsék, az „őrzések alatt lévő jószágok száma mindenkor tudva légyen: különben a' ki ezt tselekedni el mulasztja, mind annyiszor negyven páltza ütésekkel, vagy ha polgár leénd, 40 ezüst forint fizetésével fog bűntetteim". Szigorúan kiköti a rendelkezés, hogy a városi pénztár sérelmére egyik polgár a másik marháját maga neve alá ne írassa, legeltetési jussát másnak át ne adja. Az ilyen visszaélést szarvasmarha esetében darabonként 5 ezüst forint, juh, sertés esetében darabonként 2 ezüst forint büntetés terheli, s a befizetett büntetéspénzből egyharmad rész a bejelentőt illeti meg. A legelőbér kivetése mégis megoldatlan maradt, amelyben egyedüli biztos támpontot a pásztorok könyvei jelentettek. A sok legelőbér elmaradás láttán a Városi Tanács 1838-ban úgy intézkedett,34 hogy azt előre kell a város pénztárába befizetni, ahol ún. palettát kapnak, amelyre a befizetett összeg alapján feljegyezték a kihajtandó jószág számát, s jószágaikat csak ezeknek a palettáknak felmutatása mellett hajthatták ki a gulyákra, nyájakra. A befizetési bizonylat nélkül gulyába, vagy nyájba állatot fogadó pásztorokat hűtlenségük miatt azzal büntették, hogy a legelőbért a magukéból kellett megfizetni, vagy addig ki nem adhatták a legelőre fogadott jószágot, míg a bérfizetés alá esők tartozásukat nem rendezték, illetőleg a befizetést nem bizonyították. A cserekaszál- lót váltott polgárok a juhok és sertések legelőbér összegét igen magasnak tartották, és egy harmaddal való csökkentését, nevezetesen 15 xról 10-re, 30-ról 20-ra és 45-ről 30-ra leszállítását kérték, ami a nagyjószág után fizetett ösz- szeghez viszonyítva teljes egészében érthető. A Városi Tanács 1839-ben hozott határozatában úgy döntött, hogy az egyéb földekért cserébe ún. „Csereka- szállót" váltott polgárok 30 Wxr legelő bért fizessenek évenként. A marhákra vonatkozó legelőbér továbbra is érvényben marad. Ilyen körülmények között is, a kedvezmények ellenére megtörtént, hogy 1841-ben 30 000 Vfrt-nál több volt a legelőbér hátralék. A tanácsi határozat alapján bizottság gyűjtötte ki az adósok neveit, s a bérrel tartozókat felszólították. Ha nem volt foganatja, a Tanács úgy intézkedett, hogy:35 „a közelebbi Lőrintz napi Országos vásárra az illető adósoknak annyi számú marháit, juhait, vagy sertéseit, mellyeknek árából a' legelőbeli tartozást kikerülhetni vélik, hajtsák bé, s a Népszószólló és Földi pénztárnok urak felügyelete alatt árverés utján adják el", amiről a tulajdonosokat és pásztorokat időben értesítik. Ha pedig a közlegelőn barmaik nem volnának, s így az ismertetett módon adósságuk be nem hajtható, a pénztár hajdúk közreműködésével történt zálogolás útján igyekezzék biztosítékot szerezni.

Külső legelőinek állapotáról rendszeresen kiküldött bizottság útján értesült a Tanács. Jelentéseik adataiból a legelő állapota mellett a jószágállomány pillanatnyi helyzetéről, a juhnyájak, birkák, sertések, ökörcsorda, némely gulyák egészségi állapotáról, kondíciójáról szerezhetünk tudomást, de a legelőhatárok megtartására is utalnak. Külön intézkedést tettek a némely legelőt elborító kubinyi tövis (más néven szerb tövis) irtására,36 amely nem csupán a pásztoroknak, hanem a házzal bíró városi lakosoknak is kötelessége. E mun164