A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 1. 1974 (Debrecen,1974)
Gazdag István: Adalékok a debreceni kalapos céh történetéhez (1766-1848)
A Herberg-en vitatják meg a legények a mesterek magatartását is, és ha valamelyikre panasz van, „tüstént törvényt hoznak, hogy nála egy legény se dolgozzon, amíg a mesterre mért büntetést (pénzbüntetést) a legénységnek kasszájába be nem fizeti". Előfordult már, hogy a céh feljelentése alapján néhány legényt a városi tanács áristomba zárt. Miután őket szabadon bocsátották, valamennyi legény együttesen határozta el, hogy a munkát felmondják és a várost elhagyják, ha a mesterek tekintélyes összeget nem fizetnek a legényeknek. A céh mindezek alapján kérte a céhbiztos közbenjárását a Helytartótanácsnál a Herberg eltö- röltetésére. A kalapos mesterek 1840. november 9-én tartott mestergyűlésen beismerték, hogy „az illető céh azokat (a legényeket) korlátozni már azért sem képes, mivel az ilyen rendellenességek orvoslásáért fellépett mesterekhez egy legény sem merészel szegődni a többiek által becstelennek tartástóli félelemben".32 1845 júliusában a legényekre felügyelő Веке Mihály atyamester a műhelyében dolgozó legényeket megdorgálta éjjeli csavargásuk és a munkában tett károk miatt. Ezt követően a legények félbehagyták a munkát és eltávoztak a műhelyből. A céhszervezet az engedetlenkedőket és rendbontókat pénzbírságra büntette. Feleletképpen a városban dolgozó kalapos legények nagy része - kb. 30 fő - szolidaritásból beszüntette a munkát, és összegyűltek a legény tanyán. A céh a lázadók ellen feljelentést tett a városnál. A céhbiztos többízben megparancsolta a legényeknek a munka felvételét, de hasztalan. Ezután a város fegyveres erővel oszlatta szét a sztrájkoló kalapos legényeket, vezetőiket pedig bíróság elé állította. „Az alperesek mindnyájan személy személy szerint előállván azt nyilatkozták, hogy ők megveretettnek érezték magukat, és ezért indultak fel". Az ügyész négy legényre, mint a lázadás fő szervezőire, ezen kívül 18 társukra, akik engedetlenek és vakmerőek voltak, példás büntetést kért. A városi bíróság végül Kékesdi Jánost, Végh Lajost, Budai Ézsaiást, Csávás Lajost és Schall Antalt, mint a lázadás fő bűnöseit, fogsággal, kurta vassal és pénzbírsággal sújtotta. A többiek büntetése enyhébb volt: dorgálásban részesültek. A kalapos legények tömeges fellépését a céh ellen és megnyilatkozásukat „ . . . ma egyikünket mondták huncutnak, holnap a másikunkat", méltán tekinthetjük a céhlegények debreceni mozgalma tetőfokának.33 1846-ban a kalapos legények magatartása, az előző évi per és annak következményei ellenére, ismételten komoly gondot okozott a céhnek és a városi tanácsnak. A legények éjszakai gyűléseiket változatlanul megtartották. Ezeken nemcsak sérelmeiket, terveiket beszélték meg, hanem a közösségükkel szembekerült legényeket is felelősségre vonták és megbüntették. A felelősség- revonás egyik lényeges kritériuma az volt, hogy van-e „ ... ki magát a fő kormányszék által kiadott rendelkezéshez alkalmazza"34. Ha akadt ilyen legény, azt pénzbírsággal, veréssel, sőt ismételt inaskodással büntették. A céhlegények sorozatos munkabeszüntetése, közös megmozdulásaik hatása nem korlátozódott az egyes céhek kereteire. A céhek arra kényszerültek, hogy közösen lépjenek fel engedetlen legényeik ellen. 1839-ben a debreceni kalaposcéh részletesen ismertette a vándorló legények okozta gondokat, a vá- radi kalaposcéh mestereinek küldött levelében és kérte azok véleményét. A váradiak a legények szervezkedésének, lázadásának fő okát a vándorlás közben kialakult kapcsolatokban vélték felfedezni: „ .. . legényeink közibe a 9’ 131
