Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1915

fíazai földben.

Volt derék tanítványaink közül, akik édes liazánk védelmében hősi halált haltak, hármat hozattak vissza szeretett hozátartozóik ezen tanév folyamán, a drága honi földbe pihenni. Intézetünk testületileg résztvett a hősök végtisztességén, emlékezetül óhajtjuk itt ezen értesítőnkben megőrizni ezt a kegye- letes tényt.

Roska Jakab, II. é. erdőmérnök hallgató, a es. és kár. 50.

gy. e. zászlósa 1915. augusztus hó 1.-én az ivangorodi roham alkalmával az elsők közt hatolt be az ellenséges védőművekbe, ahol gépfegyvertől megsebesült és hősi halált halt. Ideiglenes temetőhelyéről, Kosjenitzéből hazahozatta gyászos családja és 1915. december hó 18.-án városunk társadalmának nagy részvéte mellett a helybeli köztemetőben helyezték el állandó nyugvóhelyére. Impozáns temetésén iskolánk is megjelent, amelynek nevében Ri szín er Ödön, tanár, volt osztályfőnöke a következő gyászbeszéddel búcsúztatta el az arany vitézség! éremmel és a német hadi érdemjellel kitüntetett hős tanítványunkat:

„Ünnepelnünk kellene városunk és intézetünk hős halottját . . . s én mégis mély megdöbbenéssel, szívettépő fájdalommal állok korán letört ifjúságodat magábazáró koporsód némaságánál, kedves Jákicink! Pedig beszédes ez a némaság: megelevenedik az emlékeknek egész hosszú sora előttem, aki hat hosszú éven át voltam vezetőd intézetünk szentelt falai között.

Látlak, mint gyermeket, aki igaz kötelességtudással tör a kijelölt cél felé és mindig azzal a te nemes lelkedből fakadó igyekezettel, hogy szeretteidnek és vezetőidenk gondot, fájdalmat, keserűséget ne okozz.

Itt ég még kezemen nemes háládnak bensőséges csókja, amellyel a tanuló volt tanárától elbúcsúzott, amidőn elhagyta az iskolát s az életbe lépett ki.

Érzem még annak a kézszorításnak a melegét, amelyben benne volt a lelked, a szíved, amidőn a harcba indultál.

Gyöngéden karcsú s mégis az ifjúság erejében tündöklő sugár alakod itt lebeg lelki szemeim előtt: látlak, mint rohansz

— 21 —