Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1914
Örömét, csak fájdalmat, szenvedést tartogatott számodra, te mégis megadással tűrted nehéz sorsodat. Ifjúságod hibáiért ajánlottad fel minden szenvedésedet, míg a halál csontos marka szét nem morzsolta dobogó szivedet. A halál megváltás volt így neked. Isten gyermeke voltál és Isten megmentett magának. Elvont a világ fertőjétől, megóvott a mocsaraktól. Megadta neked kegyelmét: a jó halált, lelked tisztaságában szólított magához. Ottónk elhagytál bennünket. Tiszta lelked elröppent a tavasz virágjainak illatával Teremtőd elé, hogy Ítéljen fölötted, kárpótoljon hosszú szenvedésedért. Itt állunk sírodnál, oly érzés tölti be keblünk, mint mikor a tavasz kifeslése után várat- janul megjelenik a hideg kezű dér, derékon töri el a gyönyörűen kinyílt virágokat, eltapossa a dús reményt. S te mégis boldogabb vagy, mint mi. elérted életed célját. Ha nem is hi- szesz, mert hited tárgyát már látod ; boldogabb vagy, ha nem is remélhetsz, mert reményed tárgyát, a jó Istent bírod, de szereteted nem foszlott széjjel. Ezzel a szereteteddel vigasztalj bennünket, mert érzi veszteségét keblünk. Helyed üres marad otthonodban az asztalnál, nem felelsz édes anyád hivó szavára. Hiányzani fogsz mindenünnen, betöltetlen marad helyed az iskola padjában. Nem látjuk sehol ismeretes, kedves arcodat s mégis mindig előttünk lebeg kedves képed. Mindig hiven visszajár hozzánk emlékezeted- A miénknek hiszünk s idő múltán azt gondoljuk, hogy . . . igen csak hosszú útra távoztál el Ottó, melyre mi is követni fogunk s találkozunk. Addig is eszünkbe jutsz minden tavasszal, midőn zöldelö lombkoszorú fonja körül az élettől duzzadozó fák ágait. Akkor is szép május lesz s a tavaszi ragyogás, a madarak dala az Isten jóságáról, gondviseléséről és az embereknek Isten akaratában való megnyugvásáról szól nekünk. - Majd eljön a nyár, virágok nyílnak a kertekben. Virágfűzér fogja élénkíteni a sírok peremét, elfelejteti a halál keserűségét, költészetté varázsolja át a szent visszaemlékezés fájdalmát. A te sírodon is virágok tarkállanak, a természet elvégezte már bomlasztó munkáját, hamvaid elporlanak. E virágok mélyen lebocsátják gyökérzetüket a föld szivébe, áttörik a korhadt koporsó széteső falát s poraidból szívnak magukba életet. E virágoknak szirmai 4*
