Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1914

szőri sebesülése után a harctéren a halotti szentségekben áhita- tosan részesülhetett. „Küzdött, mint hős, meghalt, mint szent“— írta gyóntató tábori papja az erdélyi püspök úrnak, akinek a hős lelki gyermeke volt. Meghalt március 1.-én a kárpáti harcokban és még aznap eltemették ott, a csatamezőn.

Donhofier József elesett 26 éves korában május 5.-én a galíciai Tuchow melletti ütközetben, exhumált földi maradványait megrendült szülei július 20.án temették el Budapesten a kerepesi-úti temetőben. Súlyos két sebével gyalog indult a 3 km-nyire lévő kötőzőhely felé, de útközben elvérzett. Elhunyta előtt Isten kegyelme gondoskodott róla is és a szentségekben részesült. — A szív gyöngédsége és ideális gondolkodás jellemezte őt. Régi elüljáróit „mély bensőséggel tisztelte és szerette kis növendék kora óta;“—„többször csodáltuk ezt a bámulatos, változatlan ragaszkodását még a közel múltban is.“ — Ezek bánatos édes anyjának nekem írt fájdalmas sorai.—

Egykori szeminarista testvéreink halálhírének vétele után a szent misét és szent áldozást megdicsőülésükért ajánlottuk.

2. Ezt az intézet jelenlegi növendékeinek elismeréssel megköszönöm részvétüknek egyéb tényeivel együtt, amelyekkel hazánk küzdelmét kisérték és hőseit segítették. Bőven kivették részüket minden gimnáziumi hadi-gyűjtésből. Ezenkívül karácsonyfájukat a 60 K. Karácsonyfa-kamattal, zsebpénzükből még 90 koronát, csomagjaikból kalácsot és csemegét, a gorlicei áttörés örömünnepén ismét 37 K.-t adományoztak az intézeti tartalék-kórház betegeinek, akiknek kötőszereit állandóan, fehérneműjét sokszor mosta az intézet, meg is vendégelvén gyakran és többeket közülük. És minden nap együttes áhítattal könyörögtünk fegyvereink győzelméért, az áldott békéért, a mieinknek állandó oltalmáért, szegény szenvedő sebesültjeinknek, betegeinknek és haldoklóinknak üdvözítő vigasztalásáért.

Húsvét közeledtével Zworacsek Józsi növendéknek kél gyönyörűen karcolt rajzával díszített piros tojást küldtünk Imre Lajos tanár, intézeti szubrégens és Albert Vilmos tanár uraknak a galíciai harctérre, hogy lelkűket fölvidítsa a kedves otthonnak emléke.

— 148 —