Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1913
r ő vetette meg alapját a gyulafehérvári nagyszerű székesegyháznak akkor, amikor a pogány lázadást Erdélyben leverte. Az erdélyi püspökség tehát már a pogány magyarok kereszténységre való térítésének nagy munkájában részt vett. Azután pedig századokon át a legnagyobb odaadással és ügybuzgalommal folytatta a nagy munkát: tanítással, példaadással vezetni azon az úton, amelyen haladni egy magasabb életcél megvalósításának érdekében föltétlenül szükséges. Mikor a nyugaton megindult nagy vallási mozgalom, hamarosan hozzánk is eljutott, elkövetkeztek az egyházra a megpróbáltatás napjai. Nem célom most az új vallás, a reformáció elterjedésének okait és módját fejtegetni részletesen, legyen elég csak egyet megjegyezni, azt t. i., hogy a mozgalom hadat üzent mindenféle egyházi vagyonnak. A körülmények annyira kedveztek az új vallás rohamos terjedésének, hogy a protestáns felekezetek nálunk már a XVI. század közepe táján, tehát nem is egy egész félszázaddal a mozgalom keletkezése után önöllóan szervezkedtek. Úgy a Luther, mint a Kálvin követői a kath. egyház rovására terjeszkedtek, aminek az lett a természetszerű következménye, hogy túlsúlyra emelkedtek nemsokára még az országgyűlésen is. S bár a tiirclmességet hangoztatták, ahol az új vallás hívei többségben voltak, más vallás gyakorlását semmi körülmények között sem voltak hajlandók megtűrni, úgy hogy türelmetlenségük sokszor valóságos üldözéssé fajult. A protestánsok hirdették a vallásszabadságot, de amint eljárásukból kitűnik, ezt a szabadságot csak magukra értették. Hogy ez tényleg így van, utalok a rendeknek 1566.-Í határozatára, mellyel az összes római katholikus papokat kitiltják az országból, pedig az 1557. évi tordai országgyűlés kimondotta a katholikusok és a lutheránusok vallásszabadságát, az 1564.-ik évi pedig a kálvinistákét is. A vallásszabadság és türelmesség hangoztatása mellett annál feltűnőbb, hogy az erdélyi rendek az 1556,-i országgyűlésen, ahol János Zsigmondot kiálltolták ki királynak, udvartartásának fedezésére a püspökség összes jövedelmeit rendelik, egyszersmind felhívják a gyűlésből a püspököt, hogy az ország fenmaradása érdekében hódoljon meg János király fiának s ha nem hajlik meg a nemzet akarata és érdeke előtt, menjen ki az országból „békességgel, minden ingóságával egyetemben, mert ennek utánna nem tudjuk, leszen-e Őkegyelmességének békességes kimenetele, vagy sem“. így aztán Bornemissza Pál püspök 1556. április 11.-én — elhagyta Erdélyt. — 8 -
