Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1912

r

sebb irányú és altruista célú társulat vagy intézmény, amely Imetsben ne talált volna jóakaró és nem csupán szóval, hanem anyagi áldozatokkal is helytálló támogatójára. És városunkban mindenki tisztelte és becsülte is. Kevés embernek jut osztályrészéül a népszerűségnek azaz igazi fénye és szeretete, amely Imets tisztes személyét áldásos életének legvégső percéig környezte.

Egyházi méltóságban mind feljebb emelkedve, mint rudinai t. apát és az erdélyi gyulafehérvári székeskáptalan olvasókanonokja halt meg 1912. október hó 23-án.

Gyászba borította halála a káptalant, amely benne érdemekben dús tagját, — a közp. papságot, amely atyai indu- latú, jóakaró paptestvérét és gimnáziumunkat, amely egykori tanárát, igazgatóját és püspöki biztosát vesztette el a boldogultban. Temetésén úgy Gyulafehérvárt, mint inkább Tusnádon, hiszen szülőföldjében kívánt megpihenni, impozáns módon nyilvánult a nagy halott fölötti fájdalmas részvét. S ez a részvét Imets temetési menetét az ősi házból a cinterembe valóságos diadalmenetté varázsolta. Diadalmenet is volt ez! Egy szép, egy hosszú s eredményekben dús életnek a triumfusa. Bevonulása a székely nép halhatatlanjainak pantheonjába!- 32 —

Még nehány szóban meg kell emlékeznem Imets egyéniségéről is. Láttuk már, hogy minő széles munkakört ölelt fel nagy tudásával és bámulatos munkásságával. Minden túlzástól menten elmondhatjuk, hogy Istentől megáldott hosszú élete az energikus munkásságnak szakadatlan láncolata vala. S ami fő és jellemző, nem panaszkodott, nem zúgolódott, nem óbégatott, hanem reszkető kezekkel bár, de erős fővel mindvégig dolgozott csendben, zajtalanul. És ez az egyedül helyes álláspont hivatásunk méltó betöltését tekintve. Külön-külön és mégis közösen munkálkodunk, úgy azonban, hogy kiki végezze el igaz lelkiismeretességgel a maga feladatát a közzel egyetértve, a köznek a javára. Nekünk kicsiny hitűeknek lennünk nem szabad; hiszen mint a kis csavarnak a gőzgép óriási alkotmányán, vagy a kis