Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1912
r zebb, mert az ideálra való törekvésben tévelygő lelkek alkalmasak arra, hogy épen nemes indulataikban megfogjuk őket, hogy jóhiszeműségükre apelláljunk, hogy magasabb aspirációiknak azt az eledelt nyújtsuk, amely után vágyódnak; de a blazirt lelket, ezt a lemondó lelket, azt a lelket, amely nem száll vitába sem a rosszal, sem a jóval, amely nem keresi, hogy hol van az igazság, hanem Pilátussal azt mondja: „Mi az igazság?!“, — azt a lemondó lelket, mely az erkölcs terén nem keres, talán prepotens módon, de mégis ideális törekvéssel új igazságokat, hanem vállvonogatva lemosolyogja az igazság keresését, az erkölcsi erőfeszítést, az önmegtagadást, egy rendbe helyezi ép úgy, mint az esztétikában a rútat a széppel, az erkölcstanban a jót a rosszal, sőt e két fogalmat egy értelemben üres szólamnak nyilvánítja: — ezt a lelket igen nehéz megfogni, hiányzik benne az archimedesi pont, melyen az igazság megvethetné lábát. Ámde talán könnyebb is a küzdelem, mert ez a blazirt, kétségbeesett, lemondó hangú kapitulációja az értelemnek, mely az emberi lelket akarva, nemakarva örökké fogvatartó problémákkal szemben nem is akar jobb megoldást találni, ez az erkölcsi nihilizmus, amely minden ember jobb érzésével ellenkezik, nem lehet a sokaságnak állandó lelki állapota. Ezek a hangulatok akut betegségek; ezek csak felszínes teóriák, kétségbeesett teóriák, melyek ellen reagál nemcsak az értelem, hanem a szív, a nemesebb érzés, a boldogságra való ösztön, mert aki ilyen hangulatoknak magát átengedi, lemond nemcsak a tudásról, erkölcsről, műélvezetről, hanem földi boldogságáról is. Ezzel a nihilizmussal szemben pedig egyedül áll most a keresztény világnézet, egyedül ő kínál táplálékot azoknak, akik nem tudnak megelégedni a blazirt lélek sivárságával. A 18—19. századbeli ideákban a lelkek hibája csak az volt, hogy megtagadták az édesanyjukat. Mert ami bennük nemes volt: az ész felszabadulására való aspiráció, felszabadítása a járom alatt nyomorgó tömegnek, az emberszeretet, testvériség, egyenlőség, tehát felemelése azoknak, kiket a társadalmi rend az emberi méltóság által követelt színvonal alá sülyesztett, tehát kiszabadulás a puszta formai jog szív— 8 —
