Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1911
16 folytatott munkásság után az áldásos működésnek teljessége, koronája következett volna : szólitá őt az Úr váratlanul Magához. A munkára kész szervezete akkor szüntette be földi működését, midőn a legteljesebb erőkifejtést várhattuk volna tőle. Kidőlt, mint a gyümölccsel dúsan megrakott, bő terméssel kecsegtető fa, mielőtt még termését egészen megérlelte volna . . . Ám ha nem is sokáig, de egészen élt kettős hivatásának. Non diu, séd totus! Mint buzgó pap és lelkiismeretes tanár állandóan imádkozott és dolgozott, lankadást nem ismerve, pihenés után nem vágyódva. Tekintsük őt akár a tanári katedrán, ahol nagy tudással és szeretettel oktatta tanítványait, — akár igazgatói tisztjében eljárva, midőn meleg közvetlenséggel és a sziveket megindító szónoki erővel szólt az ajkain csüngő ifjakhoz, miként egy édes apa beszél fiaihoz, — nézzük őt az irodalom terén, melyet számottevő alkotásokkal gazdagított, akár a közélet mezején, melyet szellemi és anyagi áldozatokkal egyaránt szolgált s előttünk áll az ő nemes és tartalmas élete, melyet ritka szép keretként vett körül ideális és derült világnézetéről tanúskodó édes mosolygása és párját ri'tkitó szerénysége. Nem járt zajt és feltűnést keltő koturnusokkal az élet színpadán. Csendes életének nem igen voltak megrázó izgalmai, tajtékzó hullámai. Lelkének összhangzatos húrjain nem játszottak az élet viharai zord, fergeteges diszkordokat. Nem volt ragyogó meteor, mely izzó fénykévéjével vakító utcát hasít az égboltozaton. Csillagrá- kétáival sem szórta tele az eget ... de becsületes, tisztes és munkás életet élt. Jó szívével élt, dolgozott, egyszerűen, csendben és boldogan. Mindnyájunk szeretetétől környékezve morzsol- gatta földi vándorlásának éveit s egyszerre csak megcsendült az Úrnak parancsszava s ő végső útra, hosszú útra kelt . . . De hát előttünk, keresztény hívők előtt a halál nem egy rideg végszó, hanem egy új életnek hajnalpirkadását jelenti. Az a koporsó magában fogadja azt, ami földi, ami halandó, hogy felszabaduljon s kitörjön belőle az, ami mennyei, ami halhatatlan. Lám a szemnek fénye megtörik, mely a jövőbe nézett, de azok az ideálok, amelyek a jövőbe nézőt ihlették és lelkesítették, nem múlnak el soha. Az a kéz, amely alkotott és áldott, földdé lesz, de a munka, de az áldás megmarad örökké. Elporlik a szív, amely érzett és hevült, de a szeretet ép oly erővel árad, mint valaha,
