Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1911
8 Az 1887. év május havában Pál Antallal együtt letettük az alapvizsgát s vártuk a tanári kinevezést. Mindketten ugyanegy helyre vágyódtunk; hiszen annyira összeszoktunk — Kolozsvárt együtt is laktunk —, hogy az elválás kétségkívül nehezünkre esett volna. Óhajtásunk teljesült; mindketten Gyulafehérvárra jutottunk. Hogy Pál Antal 1887. óta mit tett mint tanár, mint finevelő-, majd meg mint főgimnáziumi igazgató, arról sokat, nagyon sokat lehetne is, meg kellene is beszélnem. És mégis rövid leszek. Visz- szatart egyrészt a boldogult szerénysége, mely minden megtiszteltetés, ünnepeltetés elől sietve menekült s amely ellen működésének hangzatos feldicsérésével kétségkívül vétenék, másrészt meg a rendelkezésemre álló hely rövidsége. Annyit azonban mégis ki kell jelentenem, hogy a boldogult kötelességtudó, nemesen gondolkodó, önfeláldozóan munkálkodó derék tanár volt. Mint ilyen mindenekelőtt nevelője volt tanítványainak. Tudta ő, tapasztalatból tudta, hogy a régi iskolák — azok a lenézett s a modern pedagógusoktól gúnnyal s elriasztásképen citált iskolák minő szilárd jellemű, kötelességtudó, munkaszerető, munkabíró, erős akaratú s a tekintély elvének hódoló egyéneket adtak a társadalomnak. Ilyeneket akart ő is nevelni. Minden erővel azon volt tehát, hogy a középiskoláinkat nem csupán jellemző, de egyúttal fenntartó tradíciók azokban továbbra is érvényesüljenek. Szilárd vallásos és hazafias érzület, a kötelesség pontos teljesítése s derült világnézlet képezték pedagógiájának sarkalatos elveit. S ezen elveknek ő maga volt első sorban a saját személyében megtestesítője. Imádkozott és dolgozott, mindig jó kedvvel. S ezzel a jó kedvvel és szerető szívvel közeledett az ifjakhoz. Nem indulatoskodott, nem türelmetlenkedett, nem korholt, nem szidott. Állandóan mosolygó arccal jelent meg a gyermekek közt. És ez nagy és hatalmas fegyvere volt. Hiszen amint csak verőfényes napsugárban fejlődnek ki színpompás virágok, ép úgy csak derült kedélyű tanár vezetése alatt alakúinak ki a tanulók szivében élni és cselekedni vágyó nemes érzelmek s lelkes elhatározások. S ifjúságunk valósággal ajkain csüngött, midőn akár a tanári katedráról, akár igazgatói minőségben szólott hozzá. Jóságos atyai szavakkal plántálta az ifjúság leikébe nemcsak a száraz anyagot, mondhatnám a tudást, hanem beleoltotta magának a munkásságnak földi és földöntúli becsét és értékét, Hiszen nevelői ideáljává — a régi iskolák után
