Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1905
LV de vannak olyan erényei, melyek évezredes tanulságul szolgálhatnak, s miket az idő fogai sohasem őrölnek le róla. * Csodálom a bölcseségét. Mert a szentekben van valami elemezhetetlen életbölcseség. Azt olvassuk róluk, hogy megvetették a vffágot, utálták a földi gyönyörűségeket, elkerülték az embereket s képzelhetetlenül boldogok voltak. Azt is mondják róluk, hogy megvetik és gyűlölik az életet, pedig nem igaz, mert csak úgy tombol bennük az életkedv és munkakedv. Az életkedv, mert ujjongva örülnek egy-egy lelketlen teremtménynek, egy virágnak, egy oktalan állatnak; szt. Ferenc, szt. Balázs, lig. szt. Alfonz egy virágnak, szt. Remigius egy hattyúnak, szt. Jeromos egy oroszlánnak, rém. szt. Antal egy hollónak. Óriási a munkaerejük, mert ha nagy külső munkát nem végeznek, imádkoznak. S azt hiszik önök, hogy az imádság nem munka? Aki ezt mondja, arról merem állítani, hogy teljes összeszedettséggel életében nem mondott el egy Miatyánkot sem. Oh, ez nem életunalom, az életet megvetik ugyan, de csak úgy, mint szt. Pál, mert felosztani akarnak s Krisztussal lenni, de ez az életgyűlölet nem a kiéltek blazirtsága, hanem a kiolthatatlan vágy az örök élet után. Csak olyan, mint mikor ti k. Fiaim vakáció előtt álltok s számolgatjátok a napokat, órákat, perceket. Aztán úgy hiszitek, hogy az idő ólomnehezékeket tett szárnyaira s úgy szeretnétek űzni, hajtani, hogy repüljön gyorsan, gyorsan, s itt legyen a pillanat, mely szüléitek ölelő karjai közé vezet. Vájjon ki fogja ezt életunalomnak nevezni? Istenem, hát az öröm, a boldogságutáni forró vágyat lehet életunalomnak nevezni? A szentekben tehát lehet világgyűlölet, de nincs életunalom. S én sokáig nem tudtam megérteni, hogy ez a
