Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1905
L el önönmagatok elől, ne átalkodjatok meg bennük és az ég szerelméért, soha oly mélyre ne süllyedjetek, hogy ifjúságtok ideáljait merő hiú árnyéknak, az erényt és kötelességet puszta neveknek tartsátok. Mondja inkább az ilyen szerencsétlen: Én nyomorult vagyok, Istenemhez, hazámhoz, életem céljához hűtelen lettem. Isten óvjon meg benneteket ilyen mély romlástól! Ha botoltok, ha sülyedni kezdtek, amily gyorsan lehet, keljetek föl újra és Isten segedelmével, miként a mondabeli középkori lovag, minden veszélyen és kígyókon át, amelyek az élet varázs-erdejében fenyegetőznek, törjetek fölebb és fölebb a hegyen az örök ideálok országa felé. Akartok-e így cselekedni? * * * Rómában történt a véres üldözések idején. Körülbelül 14 éves, szép és életrevaló ifjú tartott az iskolából hazafelé. Még a fiúgyermekeknek bíborszegélyű tógáját viselte, nyakában értékes erszény lógott, amint az megvolt minden patrícius iskolatársánál. Midőn otthonának küszöbén átlépett, azt mondta anyjának, aki már sóvárogva várt reá, hogy a napot nem vesztette el: diem non perdidi; mert leküzdötte méltó íölháborodását és mint keresztény megbocsátott társának, aki őt megsértette és megszégyenítette. Anyja megindult az örömtől, hogy ily nagyszívű ifjút nevezhet fiának, magához szólította és ezt mondotta: „Kedves gyermekem, ezt jól tetted, nagyon jól tetted. Te méltó fia vagy Quintinianus vértanúnak, aki Krisztus szeretetéért áldozta életét. Legyen a mai nap, amelyen magadon ily nagy győzelmet arattál, legyen gyermekkorodnak utolsó napja. Mától fogva fölnőtt férfiúnak foglak tekinteni“.
